Búcsú a fegyverektől?

Előkerült egy cédula. Szűkszavú, de egy tehetséges könyvre épp elég, jó. Már csak fel kell rakni e fecni köré a száz évvel ezelőtti világot és világháborút, a família múltját majd évszázaddal vissza, a hadakat és a seregeket, a kutyaszerbiázástól Amerikáig, a golfozás szünetében 1921 nyarán aláírt törvényszövegig, amelyben Harding elnök bejelenti: Vége „az amerikai és a német–osztrák–magyar ellenségeskedésnek”. Halleluja!

Mibe is került?

Kossuth mondja: „...a magyarnak hiába írták a történelmet. Nem okul semmin.”

S vajon a többiek?

A cetliről megtudjuk: e törvénytisztelő budai polgár, nyomda- és háztulajdonos pincéjében 13 géppuskát, 112 szuronyos karabélyt, ágyúcsövet, néhány láda kartácsot és gránátot raktározott (természetesen illegálisan) 1921. február 15-ét követően, amikor a magyar hadsereg erőst „be volt tiltva”, meg volt szorítva. A nagyapa népfelkelő-kapitányként szolgált az albán fronton, ott szerzett maláriájába halt bele, mielőtt unokáját, e könyv szerzőjét megismerhette volna. Ám fennmaradt a hagyatékban egy cédula.

Köré már lehetett korrajzot, történetet építeni. Vezércikkekből, rendőrségi hírekből, naplójegyzetekből, levelekből, emlékiratokból, politikai beszédekből, gazdag magyar, angol, német, francia, orosz forrásokból. Ezek révén magunk is kortársai leszünk az eseményeknek (mégpedig több szempontú, sztereós tanúi), ám azzal a feszítő, minden naivitást kizáró különbséggel, hogy „utókorként” megéltük a folytatásokat is. Úgy látunk rá a történelmi jelenre, hogy nem tudjuk kirekeszteni a jövő ismeretét. Ez groteszkül megosztja az olvasói élményt. (Igaz, épp ez a szépsége, varázsa az efféle anticipált, időben ide-oda utazó történeteknek.) Tárgyilagos a hang, de tapasztaljuk, sőt átéljük: bármikor átbillenhetünk abszurdba.

Szóval: igazi történelmet olvasunk. Hőse, a nagyapa csak alibi. Viszont a fegyverek valódiak voltak.

(Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget. Magánkiadás.)