Bikanyak

Nem mondanám, hogy borzasztó film, hiszen csak néhány képsora borzaszt el. Nem mondanám, hogy könnyű végigülni, mint egy szokvány krimit, mert nem könnyű. Azt sem mondom, hogy szemünk a Kijárat felirat lámpáit fixírozza kétségbeesetten, mert ez sem igaz: a történet olykor valószerűtlen érdekességgel bonyolódik.

Az elején nagyon kell figyelni, hogy a sok jövő-menő csúnya férfi között eligazodjunk. (Ritkán lehet ennyi rossz arcot látni egy filmben, itt aztán nincs hollywoodi keep smiling! Könnyebb lenne a szereplők fizimiskáiból egy Szondi-tesztet kirakni...)

Főszereplőnk kiszámíthatatlan ösztönlény, akinek nemcsak a heréit verték szét gyerekkorában, de a feje sem működik normálisan. Lehet, ehhez hozzájárul az is, hogy különféle hormonkészítményekkel szúrja, tömi magát, amint az állatait is, a bikákat. (Ez tehát az első általam látott olyan bűnfilm, amely a hormonkészítmények üzletére szervezett maffiáról szól.)

A szereplők IQ-ja igen alacsony, a marhák között – úgy látszik – nem versenyképes a józan ész. Magam, bevallom, nem különösebben kedvelem azokat a filmeket, amelyekben a történet csomópontjain vagy egy eleve félnótás áll (a hereverő), vagy hülyére pofozott epizodisták mozdítják előre a cselekményt. Így ugyanis könnyű!

Ez a belga film olyan, mintha a legsötétebb Balkánon játszódna, ahol nemzeti féltékenység, lenézés és megvetés, őrület és bosszú, emberi és állati szerep keveredik. De tán épp ez a szituációs szabadság, az érzelmek zűrzavara, a nyerseség tette ezt a filmet (némi túlzással) a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díj jelöltjévé. (Írta és rendezte Michael R. Roskam. S mint afféle első filmes, ő is mindent bele akart szuszakolni a pályakezdő műbe, és a vágással sem spórolt nekünk, nézőknek időt, türelmet, sem lelki megrázkódtatásokat.)