Básti Julit ötször kérték fel Martha szerepére

– Legalább tíz éve rendre mondogatják színháziak: Básti Julinak kellene eljátszani Martha szerepét.

– Mondták neki is: ötször kérték fel rá – különböző rendezők.

– Kik?

– Régen volt, minek sorolni neveket. Egyébként még csak harmincöt éves volt Juli, lényegesen fiatalabb a darabbeli Marthánál, amikor először próbálták rábeszélni, hogy játssza el. Bár Elizabeth Taylor is a harmincas éveiben kapta meg a szerepet: komoly hízókúrára fogták, hogy elhiggyük neki az ötvenes éveit taposó Marthát.

– De mindeddig mi tartotta vissza Básti Julit a szereptől?

– Ijesztőnek találta. Nem csak a szerepet, a körülményeket is.

– Pedig azért abban van valami, hogy belelátták Marthát.

– És az is igaz: kevés az olyan darab, amely ennyire „kiköveteli” Juli szakmai tudását. De benne valahogy rögzült, hogy ez „nemszeretem feladat”, s már azt is rosszul bírta, ha valaki megint szóba hozta társaságban, hogy neki való a vehemens, nyers, csípős szájú, szexuálisan túlfűtött Martha szerepe. Pedig a darab – Paganini prózában. Túllép a szavakon. Ám hogy minden hang megfelelően szóljon, ahhoz hibátlan összjáték szükséges.

– Kollégáiktól tudom: Básti Juli már az olvasópróbákra mindig teljes szövegtudással érkezik.

– Így van. Az olyan alkotók, mint ő, ha belevágnak valamibe, mindent beleadnak. Nincs olyan próbafolyamat, hogy Juli ne ébredne fel hajnali négykor és ne kezdje mormolni a szövegét.

– Egyébként most csak ön miatt vállalta Martha szerepét? Pontosabban: elegendő volt Básti Julinak, hogy a férje kéri rá?

– Nem. Sőt eredetileg mást akartam rendezőnek. Közben keresgéltem, ki legyen Martha férje, George. És kiderült, az ideális választás megint közelebb van, mint gondoltam: a Centrál Színházban. Rudolf Péter ugyanis jó ideje mondogatta, mennyire eljátszaná George szerepét. Megkértem hát a jogokat Albee ügynökségétől. A jóváhagyásra vártunk, amikor olvasom – így játszik velünk a sors –, hogy a Vígszínház műsorára tűzi a „Farkast”. Nem értettem, mi történik, hiszen mi akkor már javában tárgyaltunk az ügynökséggel. Mindenesetre amikor berobbant a vígszínházi hír, Juli nem hezitált többé, azt mondta: „Ez az én szerepem! El akarom játszani! Most!” Hamarosan megkaptuk a jogokat. Amúgy volt bennem némi bizonytalanság: nem tévedtem? Biztos megy ez nekünk? Majd próbálni kezdtünk, és azóta mindennap hálát adok érte, hogy belevágtunk.

– Edward Albee nyolcvannyolc esztendős. Pár éve megkérdezte tőle egy amerikai újságíró, még mindig azt gondolja-e, hogy a Nem félünk a farkastól „színésznődarab”. Albee azt válaszolta: „Ötven év alatt rájöttem, hogy legalább két színészzseni kell a játékhoz. Az egyik mindenképpen Martha. A másik mindenképpen George.”

– Bár George-nak több a jelenete, szerintem azért gondolják sokan, hogy ez „Martha-darab”, mert ő támad, az ő kríziséről van szó. A saját jövőjébe tekint, a savanyú öregséget látja, szeretne újrakezdeni, visszapörgetni éveket, de hát ez nem megy, lehetetlen, és a felismerés, hogy az idő nem visszaforgatható, rémülettel tölti el.

– Mindent lever George-on.

– Mindent igyekszik ráverni George-ra. Aki – ugyan megszenvedi a megaláztatást – az őrület pereméről visszarántja a feleségét.

– Sokszor elemzik úgy a művet: a szereplők „emberevők”. Úgy értik: feleség és férj felfalnák egymást, de mégsem tudnak szabadulni a házasságból, noha az illúziókkal, titkokkal fedett kapcsolat lelepleződik.

– Valóban az az egyik olvasata a darabnak: beleshetünk a házasság poklába. Pontosabban abba, ahogy két tehetséges ember nem képes megvalósítani a vágyait és indulataikkal egymás ellen fordulnak. Kérdés, hogy ebben a környezet a hibás, vagy ez az értelmiségi létezés alapélménye. Merthogy Martha és George élete bizonyos tekintetben kész tragédia, mégis a legösszeillőbb pár – testileg és lelkileg is. Zsák és foltja. Ahogy szót értenek egymással vagy éppen játszmáznak, ahhoz nagyon együtt kell működnie két embernek. Ugyanakkor más darabmegfejtés is lehetséges.

– Mégpedig?

– Például: George „névadója” George Washington volt. Martha Washington feleségéről kapta a nevét. Nick pedig Nyikita Hruscsovról. Mintha a párosok, idősebb és fiatalabb, két világnézet, két életszemlélet megtestesítői lennének. Marthának és George-nak már nem lehet gyereke, ha úgy tetszik, nincs jövőjük, Nick feleségéről pedig kiderül, hogy csak álterhes volt, felfúvódott a hasa. A fiatalok sorsa is jelképesnek tűnik. Mindez azonban nem igazán érdekelt minket. Bár egy párhuzam azért hosszabban elkísért. Albee szerint az „amerikai álom besült”, a háború utáni eufóriának vége, az az út nem vezet sehova, csupán illúzió volt az új világ. Harminc évvel ezelőtt mi ugyanígy valami újat akartunk. Most pedig fel kell tennünk a kérdést: ezt reméltük? Így gondoltuk? Elvégeztük a feladatunkat? Azt hiszem, vége az önámításnak, a mi illúzióinknak is. Szóval ez a gondolat sokáig fogva tartott, míg a rendezésre készültem. Aztán egyre tisztábban kezdtem érezni, mindez nem lehet magyarázat a mű ötvenéves sikerére.

– Albee mondta azt is: mindig csak akkor jön rá, miről szól valamely darabja, amikor befejezte.

– Rendező is könnyen érzi magát így. Még az is lehet, sőt bizonyos, a harmincéves Albeenak eszébe sem jutott az, amivel most az ötvennyolc éves Puskás Tamás bíbelődik. De az mégiscsak írói szándékot jelez, hogy Martha, aki életkora miatt már biztosan nem szülhet, pontosan azon az őszi éjszakán őrül meg, amelyen egykor beleszeretett George-ba, s huszonévvel később ezen a napon kéri számon, mivé lettek, mit tudnak felmutatni egyáltalán. Persze ha valaki a generációnk fájdalmas vallomását látná bele az előadásba, igaza lenne. De félő, minden nemzedék az ötvenes évei végén ugyanígy érez: úristen, nincs visszaút.