Bánsági Ildikó utazásai az éjszakán innen és túl

– Eddig mintha nem nagyon találkozott volna a 20. századi amerikai drámairodalommal.

– Nem, valahogy elkerült ez a világ, ahogyan furcsamód a nagy oroszok többsége is. Pedig a felvételin Tennessee Williams Nyár és füstjéből Alma monológját mondtam. Ezért is volt különösen érdekes rátalálni O’Neillre.

– Az anya, Mary drogozik. A drogos vagy alkoholista szerepe jutalomjáték minden színésznőnek, ugyanakkor veszélyes terep is. Ön sikeresen kikerüli a figura kliséit: teljesen természetesen közelíti meg, és külön hangsúlyt ad a csendeknek, az elhallgatásoknak.

– Örülök, hogy így látta, mert nekem nincsen ilyen múltam, sosem próbálkoztam droggal. Mondtam is viccből a kollégáknak, hogy hozzanak nekem valamit, aztán fényképezzenek vagy filmezzenek le, hogy mit csinálok… Kívülről kellett megteremtenem ezt az állapotot. Olvastam már korábban is Csáth Gézát, beszéltem emberekkel, akiknek volt közük kábítószeresekhez. Beszéltem Zacher Gáborral is, aki több hasznos dolgot mondott, de még mindig úgy érzem, hogy „úton vagyok”, keresgélek. Annyi tudható: Mary nem a régebben divatos morfiumtablettát szedi, hanem szúrja magát. Ezt kell megjeleníteni a színpadon. Lehetne úgy is, hogy látványosan, akár a gyerekek előtt. Zacher Gábor azt javasolta: a szúrás után egyszerűen dőljek hátra, és ezzel máris jelzem, hogy ki vagyok ütve. De ez a színpadon nem működik. Inkább az elvonási tünetekre fókuszáltam: a kézremegésre, az izzadásra, illetve a kitörésekre, amikor a drogos csak beszél és beszél, szünetet sem tart a mondatok között. Aztán miután kontrollálja magát, 180 fokos váltással kell megteremteni a következő pillanatot: „Mi van– Miért néztek?” Ehhez nyilván ki kell józanodni – gondoltam én –, és ezért vannak a szünetek, mert rá kell látni a pillanatnyi helyzetre: „Mit okoztam? Észrevették-e?” Ezekből adódik össze. Sokszor még mindig várom az ihletet valahonnan az éterből. A minap az egyik előadáson szinte féltem, mert már rég volt a premier, és időbe tellett, amíg felmelegedtek az idegpályáim. Rengeteg apró dolgot vettem észre, amelyek már próbák során is bennem voltak, és ezek most a helyükre kerültek.

MTVA Fotó

– Egy anya bűntudata bontakozik ki előttünk.

– Nyilvánvalóvá válik Mary előtt, hogy a fia tüdőbeteg, meg fog halni. Két hónapig elvonókúrán volt, de amint hazaér, a hír hatására visszaesik. Eltemetett trauma, hogy a második gyermeke a testvére miatt meghalt, mert a nagyobbik megfertőzte kanyaróval az újszülöttet – persze ő is kicsi volt, nem tehetett róla. Aztán megszületett a harmadik gyerek. Marynek ő a végzete, a harmadik gyerek, Edmund, aki soha nem volt és nem lesz sem boldog, sem egészséges – az anya szerint őmiatta. Mary nem tudta feldolgozni mindezt, belebetegedett a lelkiismeret-furdalásba. Orvosa fájdalomcsillapító morfiuminjekcióval kezelte. Itt pecsételődött meg a sorsa. Később a nagyfiú is bevallja, hogy féltékeny volt, tönkre akarta tenni a  kistestvérét. Hihetetlen, mik vannak ebben a családban, és mindennek a fő oka a színész apa, aki állandóan költözik és mindenhová hurcolja magával az asszonyt. Vonatokon, garniszállóban élnek. Ennek a nőnek nem volt soha otthona, nem teremtődött meg az az élet, ahol ő boldog lehetett volna mint apáca vagy mint zongoraművész. A férj fukar, ő ezt azzal magyarázza: anyja nevelte fel, aki hat gyerekkel maradt magára, és a családi „gyógyszer” a whisky volt náluk. Bármelyik szereplőt nézzük, egyik sem tud menekülni, beleszorultak a saját élethelyzetükbe. Mary is belesimul a betegségébe, és vegetál tovább.

– A négy szereplő egyéni tragédiája mellett az önámítások sorozatát látjuk. Sokan élnek át nap mint nap olyan helyzetet, amelyben pontosan tudják, hogy hazudnak, mégis úgy tesznek, mintha igazat mondanának.

– Igen, és a hazugságok felett élünk. Mary ki is mondja: „Mindnyájan azt hittük, hogy hazugsággal ki lehet szabadulni ebből.” De nem lehet, mert az élet nem engedi. Bennem az is felmerült ennek kapcsán: miért nem tudjuk jól szeretni egymást? Miért nem tudunk kicsit jobban figyelni egymásra? Csak észre kellett volna venni, hogy ez a nő bajba került, csak egy kicsit jobb orvoshoz kellett volna vinni, igazán törődni vele, szeretni, kibogozni az ő baját. Ez nem történt meg, és aztán ezt görgeti egy életen át. Egy alkoholistánál is valahogy elkezdődik, nem azért iszik, mert úgy született. És nyilván a férjnek is valahol igaza van. Egyrészt a szülei miatt, noha az is igaz: nem azért születtünk, hogy a szüleink példáján hajózzunk tovább. Tudnunk kell változtatni. Mégis meghatározza a múlt, főleg az, hogy kicsi kora óta whiskyt kapott, és neki kellett eltartania a családot.

– Döbbenetes volt számomra az a kontaktus, amit a zárójelenetben teremtett a közönséggel. Hogyan érzékeli ezt a színpadon?

– A csöndből lehet érezni, ami úgy elterül a nézőtéren… ssssss… ahogy felér a színpadra, az ember beszívja, és akkor megindul egy közös pulzálás a közönséggel. A tegnapi előadáson például olyan helyen nevettek, amire korábban nem is gondoltam volna, pedig már a dráma végkifejlete felé jártunk. A végén már nem vagyok igazából én. A rendező, Málnay Levente azt mondta, hogy ne a valóságban legyek, mert amit eljátszom a menyasszonyi ruhával, az már megtörtént. Ebben a jelenetben fiatal lánynak képzelem magam, aki boldog volt, mielőtt találkozott a férjével. És közben kiderül: nem engedték, hogy apáca legyek, pedig arra születtem, a lourdes-i oltárnál beleegyezést kaptam Szűz Máriától. De a zárdafőnöknő azt mondta: menjek, éljek. Egy ideig boldog voltam, de már a nászéjszakán letették a részeg férjemet az ajtó elé. Pedig szerelem volt első látásra. Halálos, mindent megbocsátó szerelem.

– Együtt játszik a darabban lányával, Gáspár Katával. Egyetlen közös, de annál fontosabb jelenetük van a második felvonás elején. Mennyire kritikusak egymással szemben?

– A lányom nagyon intelligens. Ha valami észrevétele van, ezerszer átszűri, hogy nehogy engem megzavarjon a próbában, hagyja, hogy én magam jöjjek rá a hibákra. És természetesnek veszi, ha valami a próbán nem sikerül. Én még mindig megijedek. Ő tud nekem segíteni, mert rám lát ebben a nagy szerepben.

– „Az emberek nem tehetnek arról, amit az élettől kapnak” – hangzik el a drámában. Mik voltak azok az otthonról hozott fontos dolgok, amelyek meghatározták az ön életét emberként, színészként?

– Az ember utólag jön rá, hogy melyek voltak ezek a fontos pillanatok. Haragudtam orosz anyukámra, hogy sosem beszélt velem oroszul, de osztrák származású apai nagymamám sem tanított meg németül. Ma már tudom, hogy anyámnak a háború után dolgoznia kellett, mi a nagymamánál nevelkedtünk unokatestvéreimmel Rákoscsabán. Emlékszem, hogy játszunk a diófa körül, hogy a homokban mezítláb megyünk a közértbe kifliért, a „Micsurinba” tejért. Nagypapa festő-mázoló volt, hatalmas gombaorra volt, mert egyszer leesett a létráról. Nagymamám bedolgozott, kötést vállalt, hogy velünk lehessen. Anyu és apu „nem voltak jelen”. Apu pincér volt, aztán tengerész lett, nagyon hiányzott. Anyu tanárnő volt, hajnalban kelt, kipucolta a cserépkályhát, begyújtott, mielőtt keltett minket az öcsémmel, és reggelit készített. Nem volt elég idejük ránk. Mégis emlékszem, ahogy apu tangóharmonikázott, nagypapa hegedült családi összejöveteleken, hogy méteres hó állt a kerítés mellett. Otthonról békességet, becsületességet kaptam. De az állatok szeretetét is. Törött lábú madarat gyógyítottunk, olyan kutyánk volt, aki jött velünk a moziba, és lefeküdt csendesen a lábunk elé. Óbudára költöztünk, kertes házban laktunk, volt futószőlőnk, emlékszem egy 99 dekás fürtre… Nagymama megtanított főzni, ma is megvan a parányi sodrófám, volt kis lábosom is. Emlékszem 1956-ból, hogy milyen izgalmas volt a bunker. És arra, hogy anyu kiment az orosz tankokhoz, beszélt a katonákkal, hogy menjenek haza. Nekem ez akkor nagyon tetszett, fel sem fogtam, hogy mekkora veszélyt vállalt ezzel. Magamtól lettem elsőáldozó az óbudai Szent Péter és Pál templomban. A vallást valószínűleg Rákoscsabáról hoztam, nagymama ment a templomba, mi meg mentünk utána, szórtuk a rózsaszirmot, és énekeltünk. A pillanat csodáját akkor értjük meg, amikor már túl vagyunk rajta, és rálátunk.

– A filmjei közül vannak olyanok, amelyek különösen közel állnak a szívéhez?

– Az elsők között volt a Fehér György rendezte III. Richárd. Ugyancsak vele készült később a Szenvedély és a Feljegyzések az egérlyukból. Közös munkáink mind emlékezetesek maradtak számomra, akárcsak azok a filmek, amelyeket Szabó Istvánnal forgattam: a Bizalom, a Mephisto… De szerettem a Csók, anyut is, azt jókedvemből csináltam, vagy a Zokogó majmot, szegény Várkonyi Gáborral. Nagyon szerettem dolgozni Grunwalsky Ferenccel: ő az a rendező, akivel a világ végére elmentem volna. Hihetetlenül fel tudott lazítani. Szabó Istvánnál, Fehér Györgynél egyfajta bezárkózásból kellett megtalálni azt a szálat, ami más, mint amit addig csináltam. De Grüni úgy beszélt, hogy attól kinyílt a világ, és úgy éreztem: bármit meg tudok csinálni.

– Őszintén szólva lenyűgöz az önből áradó energia. Rendszeresen tornázik, meditál, innen meríti a kifogyhatatlan erőt?

– Mostanában hetente kétszer-háromszor járok tornázni, van személyi edzőm is. Ez a lelkemet is rendbe teszi. Ami a meditációt illeti, korábban jártam agykontrollra, de tulajdonképpen a szervezetemnek mindegy, hogy milyen formában meditálok. Akár úgy is, hogy kimegyek a kutyámmal a Dunára. Lecsendesít az a határtalan dolog is, amit hitnek nevezünk. Kell valami, amiből töltekezhetem. Tegnap a kutyával a Pap-szigeten sétáltunk, dobáltam neki a botot, egyszer csak meghallottam egy sirályt kacagni. Én pedig hangosan, torkom szakadtából nevettem vele. Fiatalabb koromban nem vettem észre az ilyesmit, ma már az is boldogít, ha kinyílik az aranyeső a lakótelep legszélén. Kaptam nemrégiben ajándékba egy CD-t kristály hangtálak zenéjével. De mindenre idő kell, hol erre szakítok, hol arra, és összevissza csapongok…

– Rengetegféle szerepet alakított a tragédiától a zenés darabokig, játszott groteszket, énekelt kuplét. Volt-e olyan szerepe, amelyről úgy érezte, hogy a legközelebb áll a „privát” Bánsági Ildikóhoz?

– Nagyon sok ilyen volt, mert minden szerepet magamon „csorgatok át”, hogy ki tudjam belőle vadászni a velem azonos anyagot. Akkor tudok személyes lenni. Nagyon szerettem a Szerelmeimet, amit Monica Vittinek írtak, megtanultam szaxofonozni, élő zenekarral léptem fel, és bár nem én voltam, mégis sok találkozási pontra leltem benne. De ilyen volt néhány évvel ezelőtt a Sírpiknik vagy Schwajda Csodája, a szeretet, az elfogadás, a törődés érzésével. Nagyon köszönöm a jóistennek és őseimnek, hogy olyan „kevercset” kaptam, ami mindenfélére alkalmas. Minden szerep az én bőrömön, az én véremen keresztül születik meg. Még a gyilkos is én vagyok, mert nekem kell megtalálnom a megfejtést a miértre, hiszen a maga szempontjából a gyilkosnak is igaza van. A legfontosabb, hogy mi, színészek ne veszítsük el soha azt a képességünket, hogy szeretetből játsszunk. Egyszer az Új Színházban Az úrhatnám polgár előadása előtt délelőtt felmentem a színpadra, és „megdelejeztem” a nézőteret. Mert azért lettünk színészek, hogy adjunk és kapjunk. A minap a Trafóban előadás közben elgondolkodtam azon, hogy mi is a színészet. Normális dolog, hogy egész életünkben mások bőrébe bújunk, állandó izgalomban, feszültségben élünk? De persze ott a játék öröme…