Balett-táncosként indult, koktélbárt nyitott Laoszban, aztán megkapta a legjobb rendezői díjat – Székely Kriszta élete és drámái

Nyúlánk termet, éjszínű haj, bal csuklójától egészen a könyökéig ér a tetovált mondat. „Mindig az voltam, ami vagyok, és annyit változtam ahhoz képest, ami voltam.” Székely Kriszta nyári papucsban és sortban érkezik a Katona kávézójába, befőttesüvegből szürcsöljük a gyümölcsös limonádét. Ahogy beszélgetünk, kiderül: a bőrébe vésett jelek életének fontos drámái. A Beckett-idézet a Szirtes Ágival rendezett előadásra utal, Picasso madara a Petra von Kant alatt került a karjára, Ibsen Nóráját pedig egy tintába mártott absztrakt karácsonyfa fogja majd jelképezni. De úszik még a bőrén egy me­dú­za, kirajzolódik rajta Ithaka, és jobb kézfején helyet kapott három kis vonal.

Fotó: Fekete István

„Ők az én kis családom. Édesanyám, a húgom meg én. A szüleim még kisgyerekkoromban elváltak, apám üzletember lévén mindig sokat dolgozott, keveset volt velünk, egy időre Bécsbe, majd tíz évre Spanyolországba költözött. Onkológus édesanyám már háromévesen elvitt Berczik Sára nénihez tornázni, és hat-hét évesen már feltűnően ügyesen mozogtam. Jártunk az operaházba, beleszerettem a táncba. Valójában anyukám álma is volt, hogy balett-táncos legyen, de annak idején őt nem vették fel a balettintézetbe. Engem viszont igen.”

Senki nem kényszerítette, mégis megszállott módon vetette bele magát a szigorú, sok lemondással járó képzésbe. Feszített izmok, vérző lábujj, napi hat óra gyakorlás a tükörteremben. Aztán serdülőként hirtelen magasra nőtt, és évekig csak zöldségpürék és citrusfélék kerültek asztalára, mivel tartania kellett a pehelysúlyát. A fizikai megterhelést bírta, még a sanyarú diéta sem okozott különösebb gondot, de tizenhat évesen mégis lázadóvá vált. Úgy érezte, hogy személyisége képtelen arra, hogy alázatosan egy balettrúd mellett dolgozzon élete végéig. Más volt, mint ifjú balerina társai. Elvesztette a balett iránti fanatizmusát, és ez lehetetlenné tette, hogy tovább csiszolgassa a pliéjét. Kilenc évig élt fegyelmezetten, majd hir­telen mindent felégetett maga mögött.

Székely Kriszta

1982-ben született Budapesten. Gyerekként klasszikus balett szakon kezdte tanulmányait, majd Ázsiában töltött négy évet.

Diplomáját a Színház- és Film­művészeti Egyetem rendező szakán szerezte. Gyakorlati ideje alatt a Katona József Színházban rendezte Samuel Beckett Szép napok című darabját, majd diplomamunkaként Fassbinder Petra von Kant című művét.

A 2015–2016-os évadtól a Katona friss diplomás rendezője. Munkái közt szerepel Ibsen Nórája, Brecht Kaukázusi krétaköre, valamint több klasszikus és kortárs opera is.

Ő nyitotta meg az idei Pride fesztivált. A következő tanévtől „kis osztályfőnökként” Máté Gábor mellett színész­mesterséget fog tanítani a színművészeti egyetemen.

„Nem voltam hajlandó bejárni a balettórákra, helyette irodalmat, vallástörténeti könyveket olvastam, hosszú időre eltűntem, szerelembe estem, fegyelmiket is kaptam. Végül magántanuló lettem, és mivel el-eltűntem otthonról, megpróbáltak megtalálni az országban, hogy legalább arra rávegyenek, hogy leérettségizzem. Öntörvényű módon az élet értelmét és az igazságot kutattam, szélsőségekben hittem. Semmi közöm nem volt a jókislánysághoz és a csöndben teljesítéshez. A továbbtanulás szóba se jöhetett. Hallani sem akartam arról, hogy elkötelezzem magam bármi vagy bárki mellett.”

Azokra a dolgokra vágyott, amelyeket a nevelése során nem mutattak meg neki a világból. Az ismert utak nem érdekelték. Tizenkilenc évesen úgy vélte: a kapitalizmus és a pénz teszi ilyen romlottá a világot. Egyre jobban lelkesedett a buddhista gondolatokért és az egyszerű, szerény életért. Abból pedig végképp kiábrándult, hogy mint sok más fiatal, rendszeresen berúgjon a Gödörben, aztán szülői engedély nélkül a Margitszigeten aludjon a fűben. Ennél többet akart látni és érezni.

Épp kapóra jött a Deák téren hirdetett akciós bangkoki repülőjegy. Ártatlanul indult. Úgy tervezte: összegyűjtött pénzéből talán három hónapot lesz kint, motort bérel, utazik, körülnéz, és ha kijönnek utána a barátai, velük együtt majd hazajön. Négy évig maradt Ázsiában.

„Ahogy utazgattam, Laosz fogott meg a legjobban. Pedig ebben az országban egyfajta demokráciának álcázott katonai diktatúra van, és egypártrendszer. A legtöbb helyen se víz, se villany, és népviseletben járnak mind a mai napig. Mégis úgy éreztem, hogy itt jelen van az a paradicsomi ártatlanság, csöndesség és jóság, amit keresek. Káprázatos virágok, lassan csordogáló élet és a mesebeli Mekong folyó. Ezt a helyet még nem őrölte fel erkölcsileg a Nyugat, ahogy például Thaiföldet. Legalábbis én így akartam látni. Maradtam, mert beleszerettem az országba.”

Az egyik városkában még a helyi színházat is felkereste, és megegyezett az igazgatóval, hogy hetente többször mozgásórákat ad az amúgy piacon dolgozó fiúknak és lányoknak, akik a társulat tagjaként tradicionális táncokat adtak elő főként a buddhista mitológiából. Aztán amikor az igazgató kövér hasával eltáncolta a tévé előtt, hogy valójában milyen látványos produkciót is szeretne, a lány, aki klasszikus baletton nevelkedett, otthagyta a laoszi teátrumot.

Végül bérelt egy házat a Mekong folyó partján.

„Megismerkedtem egy házaspárral, a feleség magyar származású volt, és ők bemutattak annak a kevés nyugatinak, akik ott, abban a városkában éltek. Az üres ház nyomasztó volt nekem egyedül, ráadásul pénzre is szükségem volt, így kitaláltam, hogy az alsó szinten nyitok egy kocsmát, ahol az utazók és a helyiek ihatnak és beszélgethetnek. Gyalultam, maltereztem, festettem, egy vietnami úr volt a mesterem. Elizabeth barátnőm egy éneklő dívát festett a falra, de büszkeségem a csodálatos terasz volt. Hatalmas, szőrös fák adtak árnyékot a Mekong partján. Szórólapokat nyomtattam, Tonic Lounge lett a nevünk.”

Sonnal, a pincérfiúval a thai határról egy nagyobb csónakkal szerezték be az italokat, mivel a városban a rizspálinkán kívül nem lehetett alkoholt kapni. Kész kaland volt már ez is. Aztán megtanult koktélt keverni, de még így sem volt könnyű dolga, ha beesett egy húszfős csoport, és egyszerre mindenki mojitót rendelt. Arra is vigyázni kellett, hogy este tízkor bezárjanak, mert ha nem, tíz óra tíz perckor fegyveresek jelentek meg az ajtóban, és minden vendéget hazazavartak, akár fizettek, akár nem. Majd a katonák kiitták a fél bárt. Néha ezt hagyni kellett, amúgy az üzlet jól ment.

„Egy alkalommal hátul dolgoztam a konyhán, és arra jöttem ki, hogy a vendégek nagyon sok rizspálinkát ittak, és egymásnak estek. A verekedést részben a laoszi szomszédom féltékenysége okozta. Az emberek törtek-zúztak, akár egy Bud Spencer-filmben. Aztán megjelent a katonaság, fellapátoltak bennünket egy te­­her­­autó­­ra, és másnap egy fogdában találtam magam. Megijedtem, halálfélelmem is volt, de tudtam, hogy most nem az anyukámat kell felhívnom. A magyar konzulátuson viszont hetekig nem értem el senkit. (Hétfőnként lehetett telefonálni egyet.) Végül a németeket tárcsáztam, ők segítettek kiszabadulni.”

Ekkor ébredt rá, hogy elmúlt a ­Laosz iránti szerelme. Az illúzió elillant, rájött arra, hogy mindegy, milyen vallású országban él, lehet az akár buddhista is, de az emberi gyarlóságok, vagy ahogy ő mondja, szarságok mindenhol ugyanazok. Az igazi problémáit pedig saját magában hordozza, és be kellett látnia, hogy egy másik kultúrkörben ugyanúgy létre tudja hozni maga körül a ­káoszt, mint otthon. Az emberek pedig egyszerre csodálatosak és szörnyűek a világ bármely pontján.

Nóra – Karácsony Helmeréknél

„Amikor a katonák kitettek az utcára, csak álltam ott egyedül, és boldog voltam. Úgy éreztem, ha már ezt túléltem, jöhet a következő kaland.”

Egy francia barátjával döntöttek Sang­­haj mellett. A lüktető bu­­li­­vá­­ros­­ban már nyoma sem volt a laoszi egyszerűségnek. Kriszta rendezvényszervezőként dolgozott egy fényűző szórakozóhelyen, amelyet főleg gazdag üzletemberek látogattak. Az élveteg éjszakák egyikén Diana Krall játszott egy születésnapi vacsorán. Közben a magyar lány csodálatos kínai, japán és koreai filmeket fedezett fel az ázsiai mozikban.

Majd egy csütörtök reggel arra ébredt: haza akar menni. Összepakolt, és megvette a repülőjegyet. „Itthon édesanyám hívta fel figyelmemet egy amerikai filmes ösztöndíjra, és egy másfél perces kisfil­memmel (Me and my Problem) sikerült is megnyernem. Itt ismertem meg Kovács Dániel Richárdot, ő hívott az RTL Klubhoz dolgozni. Huszonnégy éves voltam, igent mondtam.”

A tévénél aztán fejest ugrott a mély vízbe: Celeb vagyok, ments ki innen az argentin őserdőben, de segédkezett egy-egy Győzike-show-ban is. A szórakoztató műsorok talpraesett személyiséget, kreatívitást, lélekjelenlétet igényeltek, Krisztának tetszett a munkatempó és a nagyon fegyelmezett profi stáb, de egy idő után úgy érezte, a kereskedelmi tévék ízlése nem az ő világa. Amikor újra indítottak színházrendező szakot az egyetemen, rögtön jelentkezett.

„Ahogy visszatértem Ázsiából, elkezdett helyem lenni a városban. Rengeteget dolgoztam és szerelmes lettem egy színházi emberbe. Ez katalizátorként hatott rám, pályára állított, erősödött bennem a bizonyítási vágy. Belül már régóta tudtam, hogy egyszer majd rendezni fogok, de ekkor nagyon egyértelművé vált, hogy valójában ezt szeretném. Az egyetemre Székely Gábor és Bodó Viktor vett fel, és már másodévtől kisebb-nagyobb feladatokkal bíztak meg a Katonában. Képviselhettem a társulatot Fullajtár Andreával a stockholmi Bergman-fesztiválon, Máté Gábor pedig a kötelező monodrámavizsgámat is műsorra tűzte a Sufniban. Főleg női főhősök történetével foglalkoztam eddig, de a Nóra után idén már más témákba kezdek. A magam körüli világégetés és az állandó csavargás már kikopott belőlem. Amióta rendezek, a színház az életem.”