Az együttműködés Védelmében
Ebben a rovatunkban hivatásos közírók és publikáló szakértők fejtik ki véleményüket, gondolják tovább a 168 Órában megjelent valamely témát, kiegészítve vagy vitatva, helyeselve vagy elutasítva. Lapunk fenntartja a rövidítés és szerkesztés jogát, akár egyezik az itt megjelent vélemény a szerkesztőség álláspontjával, akár nem.
Miért kell azt hinnünk, hogy csak ütni-verni tudjuk egymást?
Révész Sándor súlyosan téved, amikor fölényes biztonsággal azt állítja, hogy a pártok a modern demokráciában csak az egymás elleni kíméletlen harcra vannak berendezkedve, lehetetlen közöttük együttműködés. Ezzel támadta meg Mester Ákost a 168 Óra nemrégiben megjelent számában.
Az igazság ezzel szemben a következő.
A modern, huszadik századi nyugat-európai és észak-amerikai államok demokráciájában kétfajta párt létezik. Vannak az úgynevezett középpártok, és vannak a szélsőségek. A középpártok megegyeznek a demokrácia lényegében és alapvető feladataiban, de különböznek a végrehajtásuk módjában és ütemében. Megegyeznek a szabadság, egyenlőség (igazságosság) és testvériség (szolidaritás), valamint a rend–jólét–biztonság alapértékében, de különböznek abban, hogy melyikre teszik a legnagyobb hangsúlyt, és milyen sorrendet kívánnak alkalmazni.
Ennek alapján alakult ki a demokratikus középpártok hármas rendszere: a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a konzervativizmus triádja. Sokban különböznek egymástól, és vitatkoznak, sőt harcolnak egymás ellen, ugyanakkor sokban meg is egyeznek. Kicsit leegyszerűsítetten szólva: a liberálisok a szabadságot helyezik első helyre, a szociáldemokraták az egyenlőséget, a konzervatívok pedig a biztonságot és a folyamatosságot. De együtt vallják, hogy a döntést nem az erőszak, hanem a megegyezés hozza, és nem is csak a politikusok egyezsége, hanem minél több emberé, voltaképpen tehát a társadalomé. Tudják, vallják és vállalják, hogy az valósul meg igazán, amit nem csupán felülről vezetnek be, hanem a társadalom nagy része a saját tapasztalatainak alapján megerősít.
A jobb- és baloldali szélsőséges pártok kívül helyezkednek ezen a megegyezésen. Ők nem demokráciát akarnak, hanem az autoriter hatalom visszaállítását. Sokféle neve van ennek. Arisztotelész (aki ezt az összefüggésrendszert először írta le) tiranniának nevezte. Hívhatjuk abszolutizmusnak, bonapartizmusnak, diktatúrának, bolsevizmusnak, naciokráciának, fasizmusnak, önkényuralomnak vagy parancsuralomnak, homogén hatalmi erőtérnek, fideszokráciának, akárminek – egy a lényegük: a demokrácia elvetése.
A középpártok megegyezésének szilárd alapja, hogy következetesen és közösen szembenállnak az autoriter szélsőségekkel. Ezen alapult együttműködésük. Az alapvető kérdésekben ugyanis együttműködtek. Ilyen volt a fasizmus elleni harc és utána a jóléti állam megalakítása, amely mindhárom középpárt közös műve. Egyaránt szerepük volt benne a liberálisoknak (Keynes, Roosewelt), a szociáldemokratáknak (Erlander, Brandt, Palme, Kreisky) és a konzervatívoknak (Adenauer, Erhardt). Ugyanígy közös tettük volt a jóléti állam ’68-as válságának megoldása az „öngondoskodó” társadalom felé (Reagan, Tony Blair, Thatcher). Az együttműködés időnként koalíciós formát öltött (mint Németországban a konzervatívok és a liberálisok között). Más alkalommal egymással is vitatkoznak, a választásokon külön lépnek fel, de megtartják a közös, elfogadott határokat. És következetesen szemben állnak a szélsőségekkel, mindazokkal, akik kilépnek a demokráciából.
A következőképpen foglalhatjuk össze. „Normál” állapotban (amikor a demokráciát nem fenyegeti veszély) a középpártok felerészben egymás ellenfelei, és felerészben egymás szövetségesei. Amikor azonban a diktatúra veszélye fenyeget, a középpártok háromnegyedrészben egymás szövetségesei, és csak negyedrészben ellenfelei.
Miért volnánk mi, magyarok rosszabbak Európa és Amerika más polgári országainál? Miért kell azt hinnünk, hogy mi csak ütni-verni tudjuk egymást?
Ezt kérdezi Kerék-Bárczy Szabolcs is Révész Sándornak adott válaszában (Orbánék, vagy demokrácia?). Nem Mester Ákost védi – nem is szorul védelemre –, hanem a demokrácia alapelvét. Szembeszáll azzal a hamis jóslattal, hogy a demokrácia jegyében most ébredező erők eleve képtelenek lesznek összefogni, és így csak a bokréta szerepét játsszák a hungaroputyinizmus csárdás kiskalapján. Kerék-Bárczy maga is részese és élesztője ennek az ébredésnek, hitelesen mondja ki tehát, hogy nemcsak az ellenállás szelleme bújik ki a palackból, hanem az összefogásé is. „Nekünk, demokratáknak meg kell találnunk egymást – írja. – Le kell számolnunk a bizalmatlanság, a gyűlölködés korszakával, és a következő választásokra a kultúraváltás koalícióját kell megalkotnunk.”
Történelmünk nagy problémája, hogy eddig soha sem tudtuk a magunk erejéből kivívni a demokráciát. Többször is felkeltünk érte, de mindig véres fejjel vertek vissza. Ha mégis létrejött – mint 1990-ben –, nemzetközi döntés alapján. Most itt a történelmi lehetőség, hogy magunk teremtsük meg, társadalmi és nemzeti összefogással.
Ez a folyamat elkezdődött. Az elején tartunk. Most kell túllépnünk azon, amit Ady olyan pontosan jellemzett: „S itt valahol, ott valahol / [...] Négy-öt magyar összehajol.” Most már ezren és tízezren hajolunk össze, de már nem elég azt kérdezni: „Miért is?” Most a közös utat akarjuk építeni a demokrácia és a nemzet felemelkedése felé.
