Az alárendelt mondat erotikája – Szvoren Edina novellái

„Legyenek a nők testileg is erősebbek a férfiaknál, legyenek kiheverhetetlenül hatalmasok. Legyen a nő gyerek nélküli anya, az anya pedig hímivarszerv nélküli férfi. Említtessék, hogy az iskolai fogadóórákon Apuka jobbára hallgatott, s hogy Anyukának elméletei vannak a laissez faire nevelésről, egyes József Attila-sorok értelméről, valamint a tüsszentés hangereje és az orgazmus minősége közti összefüggésről. Legyen a nő olyan seb, ami a sérülést okozó tárggyal azonos. Anyuka tépje ki magát Apuka hangyajárta kezéből, és simuljon a falhoz, az ajtókerethez…”

Az idézett sorok Szvoren Edina első kötetének címadó novellájából valók. A Pertut 2010-ben a kritika az elmúlt harminc év legfontosabb novelláskötetei közé emelte, a kezdő írónő szokatlanul érett hanggal lepte meg az olvasót. Drámai érzékenység, fanyar humor, fülledt érzékiség, lélektani mélység, szimbolista lírára emlékeztető esztétikai szépség egyaránt jellemzi prózáját.

„Legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel, de Szvoren túllép a nagy oroszok részvétvallásán: az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon szép” – mondta róla Réz Pál, amikor épp egy évtizede a Litera sorozatában bemutatta.

A sikeres debütálást újabb novelláskötetek (Nincs, és ne is legyen, Az ország legjobb hóhéra), irodalmi díjak (Déry Tibor-díj, Bródy Sándor-díj, József Attila-díj, az Európai Unió irodalmi díja) követték, és tárcasorozatra kérte fel a Népszabadság és az Élet és Irodalom. Az idei könyvhétre jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában Verseim című negyedik kötete, amelynek címe ne tévesszen meg senkit, mert a mű teljesen „Szvoren Ediná-s”, azaz könnyed, személyes hangon megírt, helyenként meghökkentő és megrázó erejű elbeszéléseket tartalmaz.

„Az igazság az, hogy már elmúltam harmincéves, mire képes voltam befejezni az első novellámat, és harminckettő voltam, amikor a Holmiban meg is jelent. A terméketlenség időszaka nálam valójában tizenöt évig tartott, mivel már kamaszkoromtól fogva a zene mellett megszállottan írással is próbálkoztam. Versek, prózatöredékek voltak a fiókomban, naplót írtam. A naplójegyzeteim is egyrészt nyelvi, másrészt fikciós gyakorlatok voltak: a valóság alapján írtam valamit, de mindig elrugaszkodtam a napi eseményektől. Határozottan emlékszem arra az igényemre, hogy csak azt írjam le, ami nyelvileg működik, és kihúztam vagy átalakítottam azokat a történéseket, részeket, amelyekkel nyelvi szempontból nem tudtam mit kezdeni. A naplómat gondosan elrejtettem a környezetemben élők szeme elől, de közben arról képzelegtem, egyszer majd valakik olvasni fogják. Évekig arra használtam, hogy az írás mellett tartsam magam, miközben azzal kellett szembesülnöm, hogy a műveimet nem tudom befejezni. Aztán a naplóírás kikopott az életemből attól a perctől fogva, ahogy elkészültem az első elbeszélésemmel.”

Fotó: Merész Márton

Édesanyja egy közvélemény-kutató cégnél volt kérdezőbiztos, majd tudományos munkatárs, de korábban színészként is fellépett: évekig a Déryné Színház társulatával járta az országot. Édesapja asztalosként végzett különféle famunkákat színházaknak: díszleteket gyártott, készített. Az írónő elmondása szerint szülei szomorú hedonistaként fogták fel az életet: szerényen éltek, de könyvre, italra, éttermi vacsorákra nyugodtan költöttek. Emlékei közt élesen kirajzolódik annak a VII. kerületi lakásnak a térképe, ahol tizennégy éves koráig éltek. Ma is meg tudja mondani, hogy melyik szobában, melyik polcon cím szerint milyen könyvek sorakoztak, akkor is, ha nem olvasta őket.

„Az, hogy az irodalom fontos, nem konkrét műveken keresztül jutott el hozzám, hanem mint kitüntetett tevékenységet tapasztaltam meg a családunkban. Gyakran rám szóltak: most ne zavarj, olvasok! Egyébként nem értettem, hogy anyám és apám mit szeretnek azokon a könyveken, engem elég későn, úgy huszonöt éves korom körül kezdtek el érdekelni a magyar kortárs művek, addig főleg klasszikus regényeket olvastam, azon belül is inkább világirodalmat. Ugyanolyan megrázó tapasztalat volt először lapozni bele magyar szerzők könyveibe, mint amikor a gyerekkönyvekről áttértem a felnőttirodalomra. Anyám értékrendjében a zene és az irodalom jelentette a csúcsot. Az ember hosszú távú motivációi közt pedig mindig ott rejlik a szülőknek való megfelelés, még akkor is, ha már nem élnek. Az én életem szinte kizárólag a zene és az írás körül forog.”

Hétévesen kezdett el zongorázni, de az etűdök, tandarabok dallamából sokáig csak a gyakorlás robotját vette észre. A konzervatóriumban viszont már kedvvel ült a billentyűk elé: izgalmas darabok kerültek sorra, és a zongorajáték mellett tehetsége is megmutatkozott. Gond nélkül felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola karvezetés szakára, és minimális gyakorlással jól teljesített a legtöbb zenei tárgyból. A Zeneakadémián azonban rájött arra, hogy a zenei tehetség több, mint kiemelkedő képességek összessége, azaz a jó ritmusérzékű, kiemelkedő hallású emberből nem mindig válik tehetséges zenész. Arra pedig határozottan alkalmatlannak érezte magát, hogy egyszer majd sok embert arra motiváljon, szorgalmasan járjanak kóruspróbára, koncerteket szervezzen, szembemenjen a kórusénekléshez fűződő, jobbára mozgalmi éneklésen alapuló klisékkel. A diploma megszerzése után egyetlen percig nem foglalkozott karvezetéssel. A mai napig egykori középiskolájában tanít szolfézst és zeneelméletet, időnként kották vagy szakszövegek korrektúrázását is vállalja.

„Szeretem a gyerekek sokszínűségét, nyüzsgését, az íráshoz viszont csendre és magányra van szükségem. Azon is elgondolkodtam már, hogy ahogyan az aktív zenéléstől elment a kedvem az akadémiai évek alatt, talán az írást is feladtam volna, ha bölcsésznek tanulok. Mindenesetre nagyon sok hasonlóságot találok a zenei és az irodalmi nyelv között. Ugyanazokat a részképességeket használja a zene is, mint a nyelvi, irodalmi érzékelés. Vannak pillanatok, amikor azt lehet érezni, hogy nem megfogalmazol vagy kifejezel valamit, hanem amit leírsz, abban hézagtalanul egybeesik forma és tartalom. Ennek szépségét Kosztolányi és Esterházy Péter prózájában fedeztem fel először. Persze ezek rövid ideig tartó lendületek, de végül mindig ezt keresem írás közben. Mintha azt akarnám elhitetni magammal, hogy a szavaknak – akár a zenei elemeknek – nincs hétköznapi jelentésük, nincs egy másik, hétköznapibb életük, mint ahogy a zenei motívumoknak sincsen.”

Szvoren Edina sokszor sötét képet fest a családi élet szereplőiről, a társadalomnak ez a legkisebb sejtje kilátástalan drámai közegként jelenik meg írásaiban, ahol mindenki sérülékeny, magányos, és ahol előfordul, hogy a gyerekek még egy előre megtervezett gyilkosságot is természetes cselekvésnek tekintenek, ha a szülő épp ezt várja el tőlük. Új kötetének több olyan hőse van, aki naplót vezet vagy csak füzeteket ír tele, és emellett többen akadnak olyanok, akik keresnek valamit, ami legalább pár centiméterrel a mindennapok fölé emeli őket. Prózáját finom humor és abszurditás szövi át, a részletek szinte tapinthatók, ezért olyan borzongató és intim novelláiban a légkör. Állítja: sosem állnak nagy szándékok egy-egy mű megírásának hátterében, a legtöbbször egy jelentéktelen apróság vagy éppen egy újsághír az, ami elindítja a képzeletét.

„Tizenöt évig tartott, hogy felismerjem a gondolkodásom sajátosságait: hogy a dolgokat nem bonyolultnak, hanem egyszerűnek és intenzívnek látom. Ennek pedig sokkal kézenfekvőbb megfogalmazása a novella – vagy a vers –, mint a regény. Egyébként nagyon lassú a tempóm: lassan írok, lassan olvasok, lassan barátkozom, lassan vásárolok be. Életünk problémái foglalkoztatnak, és nem menekülök a nyomasztó témák elől. Fontos, hogy távolinak látszó jelenségeket közel tudjak hozni, vagy közeli dolgokat kívülről, egy új perspektívából láttassak. Ha erre képes egy írás, akkor jó.”