Az ajtó

Két sprőd jellem bontja meg egymást. Egyenlőtlen harcban. Ugyanis csak az egyik tudja megírni a másikat. S ez a másik olyan lesz, amilyennek az egyik látja. Vagyis az írónő formálja meg Emerencnek, a főhősnő-házvezetőnek a történetét.

Az efféle szerepmegosztás könnyen kísértésbe visz: az írónő „igazgatja magát” a történetben. Mutogatja. Nem cselédféle, nem söpör, csak megírja. (Az ő virtuális világába nem avattatunk be, zárva marad az ajtó. Mi van mögötte? Hány macska? Hány titok? Hány csalódás? Miféle múlt, miféle dráma? S van-e?)

A nők kettőse ritkán csattan össze igazán, noha karaktereik ellentétesek. Csöndben harcolnak. (Nem is mindig lehet érteni minden mondatot.) Ezért „szól nagyot”, sebzi a fület minden zaj: földhöz vágott tányér, villámcsapás-mennydörgés, vonító kutya. S néha – a férfi színészek intonációjában – egy-egy túlméretezett dühkitörés.

A félreérthetetlen műfaj a kiscsoportos melodráma. A morc asszony is szenved, magyarázatul a visszavágott emlékképek szolgálnak. (Néha nagyon átélhetően, lásd a vacogtató viharjelenetet.) Emerenc jobban benne élt a történelemben, mint Magda, a kissé sterilen gondolkodó, rokonszenveit papíron kiélő, magára figyelő, tehetetlenségeivel kínlódó művésznő, akinek leginkább csak egy bejárónő hiányzik. Nekünk ennél fájóbban hiányzik a szereplők körül a nagy világ, túl a Pasaréten, a hatvanas évek Budapestje. (Ha már itt játszódik, ugye...) Ahogyan éltünk akkor, Kossuth-díjas írói egzisztenciák szintje alatt. Mindennap. Amikor épp nem írt meg bennünket senki.

A szenvedélyek turbózását jelzi a szélgép bekapcsolása a fináléban (misztikusnak szánva-e, vagy csupán szájbarágósan?), a tragédiát a villámlás, a kutyaugatás, a halált a telekinézis jelzi. A felhők mögött az örök kék ég pedig pirulós közhely.

(Írta: Szabó Magda, rendezte: Szabó István.)

Az ajtó (előzetes):