A víz szalad
Ha másban nem is, egy dologban újra és biztosan egyesül jövőre is a Kárpát-medence magyarsága: ötödször rendezik majd meg a Wass Albert-maratont, lehetőleg egy időben, huszonöt órán keresztül olvassák fel műveit a Csallóköztől Székelyudvarhelyig. Ezt még Ady sem kapta meg, József Attilát meg hagyjuk.
Van, akit sokkol is a messze hangzó irodalmi siker.
„Tamási Áron nem kell nekünk. Neki nem állítunk szobrot Hegyeshalomtól az Ojtozi-szorosig.” Keserű sorok, nem is akárhonnan, a Magyar Hírlap online-ról 2010 februárjában. A Wass Albert-kultusz viharos kiépülésén álmélkodik és búsong a nem éppen baloldali szerző, de egy konzervatív csodálkozó még odaszúrhatná Márai Sándor nevét is, sőt az övét talán nagyobb joggal. Máraiból ugyanis valódi „polgári” kultusz lett a nyolcvanas évek végén, amikor a bürgert még nem vágták ketté jobb- és baloldali félpolgárrá. Akkor még világos volt, hogy az új Magyarországnak, de legalábbis a közgondolkodásnak közös és szilárd fundamentuma lesz ez az antináci, konzervatív, kicsit balra húzó író. Nem így lett, és nem csupán azért, mert Márairól az előbbiek mellett más is elmondható, kínos dolgok is. Hanem azért, mert a késő nyolcvanas évek után eljöttek a késő kilencvenesek.
Akkor elkezdődött valami.
A legutóbbi tíz év alatt Wassnak több mint ötven szobrot szenteltek Magyarországon (hogy mennyi készül, és hányat avatnak e percben is, nem tudható). Ezek persze ritkán egész alakosak, inkább mellszoborról, faképről, nagyplasztikáról van szó, végül is córesz van huzamos ideje. Erdélyben a hullám korábban indult, ott Csíkszeredától Szászrégenig hat emlékmű épült, és már l997-ben Wass volt a legolvasottabb szerző Jókai és a Biblia után. Délvidéken is van két szobor. Félénken számolva is hatvan fölött járunk. És ott vannak a kultusz egyéb jelei. 2005-ben a Nagy Könyv felmérésen A funtineli boszorkány bekerült a tizenkét legnépszerűbb könyv közé, az ötven közé pedig még két regény, az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kasza. Pár évvel korábban a nagyközönség azt se tudta, hogy a szerző a világon van (volt).
Ha magára csukja az ólajtót, és csakis a maga lapjaiban és médiájában merül el, egy baloldali félpolgár alig veheti észre, mi folyik itt. Nem ismeri a legendákat például. Azt, hogy 1998-ban a floridai Astorban nem öngyilkos lett, hanem részint a románok lőtték le, részint a harmadik felesége. Azt, hogy a berlini olimpián a román csapat tagjaként első lett céllövészetben, de magyarként nem kaphatta meg az érmet. Azt, hogy haláláig nem jutott magyar állampolgársághoz. Holott 1997-ben megítélték neki, de csak egy évre, ami persze így disznóság. Nem is élt vele.
Mivel a fent említett személy jobboldali közösségi rendezvényeken sem fordul elő, nem láthatja azt sem, hogyan borítanak el számolatlan négyzetmétereket a Wass-művek, két kiadótól is, a marosvásárhelyi Mentortól és a pomázi Krátertől. Kemény, dúlt keblű csaták folytak közöttük az életmű jogaiért, de 2004 óta béke van a bérceken, egy bírósági döntés szerint mindketten utazhatnak ebben a kitűnő bizniszben.
A baloldali/liberális fogyasztó tehát nemcsak művekre, de nem jobboldali Wass-tudorra és elemzőre is elvétve bukkan, és csupán ritkán szűrődnek át hozzá valahonnan a háttérből egy fojtott vita sziszegő hangjai.
