A történet vége
Igen, lehet hogy vége. Hogy ez az elegáns kis kötet búcsú is egyben, meg afféle palackposta-üzenet az utókornak. Hogy volt egyszer egy Magyar Nemzet.
Azért arra befizetnék, amikor az utókor (mondjuk, egy ambiciózus fiatal sajtótörténész-kutató képében) valamely régi könyvtár (tudják, az a réges-régi izé, amikor még papírra nyomtatták a könyveket, mindegyiket külön-külön, és hatalmas raktárakban tartották őket) egyik polcán felleli ezt a könyvet. Hogy miképpen értelmezi, magyarázza, fejti majd meg?
Segítsünk neki egy kicsit. Meséljük el, hogy volt egyszer egy Magyar Nemzet, a rendszerváltás idején a legnépszerűbb, legolvasottabb, „legpolgáribb” hazai napilap, amely aztán (tanulságos hányattatások után) a frissen jobboldalivá vált kormánypárt független szócsöve lett. Mire ez a helyzet előállott, a régi gárdából (az egyszerűség kedvéért nevezzük régi gárdának azokat, akik a rendszerváltás eufóriáját e szerkesztőségben élték át) sokan elhagyták már a redakciót. (Így kell elegánsan kifejezni azt a tényt, hogy vagy kirúgták őket, vagy lehetetlenné tették működésüket.) Ők aztán úgy érezték, valahogy ébren kellene tartaniuk az újság igazi hagyományait. Létrehozták hát a Régi Nemzetesek Társaságát, és ez a társaság évente egyszer egy emlékplakettet adott át az erre érdemeseknek, karácsonytájt pedig kiadott egy napilapot, a Régi Nemzet egynapos reinkarnációját: azt üzenve, hogy a lap él, csak téli álmot alszik.
Mostanra fogyott el a pénz és az erő. A régi nemzetesek egy kis könyvbe gyűjtötték az eddig (2005 és 2009) között megjelent újság cikkeit, és elbúcsúztak egymástól és az olvasóktól.
Ahogy a régiek mondották: hogy lelkükben vigyék tovább a lángot.
