A táncóra kezdő lépései – Nincs két egyforma autista

Az előadás komoly színészi kihívás. Nem a szöveg volt bonyolult, hanem a színészi játék egyéb eszközei. Lehet-e szemkontaktus és mimika, az érzelmi önfelmutatás egyéb eszközei nélkül színházat játszani? Hogy kell szöveget intonálni, ha nem akarunk Dustin Hoffman-utánzók lenni? És persze ott lebeg a kérdés: az igazi párbeszéd felé halad-e a világ?

Hogy az autizmus bonyolult jelenség, hogy nem mondható betegségnek, de mégis szenvedéssel járó létállapot, azt a szerző már a nyitó jelenetben, elöljáróban magyarázni kezdi. A tudományos érvényű diagnózis technikai kulcs az előadáshoz, e nélkül minden érthetetlen lenne. Egy délután egy fiatal, középosztálybeli úr, foglalkozására nézve a New York-i Műszaki Egyetem földrajzoktatója csönget a depressziója mélyén heverő, spleenes, harmincas nő (Senga), a rokkant táncosnő ajtaján. Sengának (a név kis erőltetéssel, mivel egyéniségek vagyunk, az Ágnes alaktani megfordítása), szóval Sengának is megvan a maga baja. Elütötte egy autó, a szalagjai elszakadtak, testét már nem uralja, a Broadway-tánctól valószínűleg vissza kell vonulnia. A műtét egy klinikai komplikáció (hipertermia) miatt kivitelezhetetlen, a sztársebészek sorra utasítják vissza. Adott egy táncosnő, aki nem tud táncolni, sánta, térdét fémmerevítő támogatja. És adott egy magasan funkcionáló autista, aki munkahelyi rendezvény (kitüntetés) miatt táncolni tanulna. Órákat venne a rokkant táncosnőtől az érintéstől is iszonyodó, kommunikációs zavaroktól szenvedő autista. De hogy mitől és hogyan autista, azt a fiú szintén az orvosi lexikon alapján a nyitójelenetben körvonalazza.

Fotó: Gordon Eszter

– Maga autista? – kérdezi Senga. – Azt hittem, hogy az autisták „mások”.

– Kényszeresen repetitív (ismétlődő) mozgást végeznek? Nem tudnak beszélni? Egyetlen dologra összpontosítanak? – mosolyodna el Ever, az autista, ha elmosolyodhatna. Ellenben kifejti, hogy ő tulajdonképpen „aspi”, Asperger-szindrómával született. A lényeget azonnal meg is világítja.

– Nincs két egyforma autista. Különbözőek vagyunk, éppúgy, mint a többi ember.

Kevesebb mint harmaduknak van állása. Hősünknek alvásproblémái vannak. Négy órát alszik éjszaka. És ami a fő:

– Az aspik nehezen alakítanak ki kapcsolatokat, mert nehézséget okoz az érzelmek dekódolása. A neurotipikusok másképp gondolkoznak.

Mert a legnagyobb csoport persze mi vagyunk a nézőtéren. Mi lennénk ugyanis a neurotipikusok, pontatlan kifejezéssel „a normálisok”. Bár soha nem lehet tudni. Manapság, mikor az autizmus „divat” lett, egyre több, határozott karrierívű, befutott ember gyanítja önmagáról, hogy voltaképpen autista, minimum „autisztikus”, mint… Einstein vagy Bartók Béla, szokták hozzátenni. (Az Asperger-szindrómával elők a közhit szerint kiemelkedő intellektuális képességűek. Autistaként senki sem méri önmagát a sarki közérteshez.)

Balázs Anna gyermekpszichiáter, az Autizmus Alapítvány létrehozója a Bartók-levelezést átolvasva, az életrajzot és a visszaemlékezéseket tanulmányozva levezette: Bartók Béláról feltételezhető, hogy „autizmusban érintett volt”. Egy precíz diagnózishoz persze nem elég a történeti anyagot ismerni. Tudjuk, hogy Einstein „furcsa volt”, képtelen volt zoknit viselni, Bartók egy speciális lószőr párnát vitt külföldi útjaira, mivel csak így tudott aludni. De a példák száma szinte végtelen.

Miután átsegítettük a darabot az orvosi szakszótár vonatkozó címszavain, indulhat maga a történet, a mozgásában korlátozott táncos (Senga) és a táncolni tanuló aspi úr (Ever) románca.

Az előtanulmányok ebben a helyzetben is fontosak. Dustin Hoffman a legendás Esőemberre készülődve hónapokon át egy autistaotthonban lakott. Az Esőember figurája (Ray) egy konkrét, létező személyhez kötődik.

– Nyilvánvaló – jegyzi meg Stefanik Kriszitina, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának docense, a próbák során a két színész szakmai segítője –, amióta az autizmusról spektrumként gondolkodunk, és ismertebb jelenséggé vált, talán kevésbé ijesztő ez a diagnózis.

A cikk szerzője ismer néhány intézményt (klubot, szövetséget), ahova naponta kopognak be öntudattól duzzadó, harmincas-negyvenes „auti” értelmiségiek autizmusgyanúval, hozzátéve, hogy ők természetesen aspik. Vagyis nem értelmi fogyatékosok. Persze azt sem árt hozzátenni, hogy nem minden autista aspergeres, hogy háromezer autista után bekopogtat a háromezer-egyedik, aki minden addigi vélelmünket felülírja. A probléma lefokozása lenne pusztán azt állítani, hogy a bennünk élő autizmus „természetes létállapot”, virágozzék száz virág, ez is egy szubkultúra, nyilván jól elvannak önmagukban.

– Jó is lenne, ha minden egyszerű lenne – mondja Stefanik Krisztina –, ezzel szemben a valóság az, hogy az autizmus olykor súlyos szenvedéssel, életminőség-romlással járhat. A szakemberek dolga pedig az, hogy az autista emberek autonómiáját, pszichológiai jól létét elősegítse.

Stefanik Krisztina és Dicső Dániel, szemben a két szereplő

Fotó: Gordon Eszter

A színpadon mindez vázlatosan, felskiccelve jelenik meg. A szerelmi történet is gyorsvonati tempóban halad. A színészek nem szakértők vagy képzett szociális gondozók, de amire lehetett, a próbák során Stefanik Krisztina felkészítette őket. Ahhoz, hogy hitelesen eljátsszuk Evert, akinek életébe (és sajátos működési törvényeibe) a táncosnő, Senga, szándéka ellenére belegabalyodik, nem kell szakértőnek, jogvédőnek vagy kutatónak lenni. Kulka János az Esőember szerepére készülve bejárt az Autizmus Alapítvány felnőttklubjába beszélgetni. (Őt a felkészülésben szintén Stefanik Krisztina segítette.) Kulkából sem lett autizmus-szakértő, de az eredmény, amit a szerepből kihozott, nagyszerű volt. A fő veszélyt is elkerülte. Semmiben sem hasonlított a Dustin Hoffman-i ősmintához. Józan László a filmet szándékosan elkerülte.

Öten (pontosabban hatan) ülünk a kis szobában, a Rózsavölgyi Szalon félreeső irodájában. Senga (Ullmann Mónika) ölében fekete-vörös tacskókeverék, fejecskéjét fürgén forgatja. Süti tulajdonképpen Józan kutyája, menhelyről kimentett „fekete fenevad”. Mivel a próbákon jelen volt, most sem maradhat ki a diskurzusból. Józan László (Ever) hangsúlyozza: lehet, hogy a Táncórák tárgya az autizmus, de ez ne tévesszen meg senkit, legalább ennyire izgalmas szereplő Senga, a táncosnő. A furcsa pár fő dilemmája, hogy Ever táncolni tanulna, de iszonyodik az emberi érintéstől. A tánc pedig érintéssel (és fájdalommal) jár. A lány táncolni tanítja Evert, miközben ő maga valószínűleg soha többé nem táncolhat. A rendező, Dicső Dániel kezdettől nem akart a próbafolyamatba drasztikusan beavatkozni, a megoldáson közösen gondolkodtak. A választásban szerepet játszhatott, hogy ő is rendezett már kisfilmet, amely egy autista és egy mozgássérült testvérpár egy napját mutatta be. És itt van velünk Stefanik Krisztina, aki szakmai tanácsokat adott. Krisztina fő aggálya az volt, hogy a két színész annyira rabja lesz saját lelkiismeretességének, Ever annyira aspivá alakul, hogy a produkció tudományos értelemben hiteles lesz, de elveszíti játékjellegét.

Hogy a gondokat szemléltessük, elég, ha néhány dolgot sorolunk. Ever nem mosolyoghat (vagy éppen azt kell megtanulnia, hogy mikor és hogyan kell mosolyogni), „szenzoros túlérzékenység” folytán iszonyodik a testi érintéstől, a zene felizgatja és túlingerli. A tizenkilenc éves autista fiú, akinek Stefanik Krisztina Lászlót bemutatta, jelentős erőfeszítés árán tanult meg kezet fogni. Erőt vesz magán, ha kell, de ha egymáshoz ér a két tenyér, a kezét gyorsan el is kapja. A dolgot bonyolítja, hogy az általunk ismert autisták zöme (az autik nagyobbik része) kifejezetten bújós-simulós, akinek a testi gyöngédség örömet okoz, biztonságot ad.

– Ők így léteznek – állítja Ever-Józan László.

A szakma egyik klasszikusa mondta végső tanulságként: „aki találkozott egy autizmussal elő emberrel, azzal nem történt más, mint hogy találkozott egy autizmussal élő emberrel”. Ahhoz, hogy a lényeget értsük, először azt kell érteni, mit tartunk neurotipikusnak. Ez nem túl egyszerű. Tulajdonképpen azt kellene megfejteni, milyen legyen, hogyan éljen a társadalomban létező ember. Az úgynevezett átlagember. Egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy az átlagember számára kihívás az autistával való találkozás, együttműködés, kapcsolattartás. És a szerelem.

Mert a színpad törvénye szerint, ahogy az sejthető, a két szereplő, a visszavonulás gondolatától rettegő táncosnő és a sikereinek csúcsán álló földrajztudós felfedezi egymásban a férfit és a nőt. Autizmussal élő embernél ez a szokottnál bonyolultabb. Ever hátat fordít, és közli, illetlenség most megmutatkoznia, mert, amint bejelenti, merevedése van. Ez újabb problémahalmaz. Hogy szeret, hogy ölel egy ember, aki irtózik a testi érintéstől? A kapcsolat a darabban megvalósul, ezt is elemzés kíséri.

– Nincs nálam óvszer – mondja Ever. – Sosem volt rá szükségem.

Senga elővesz egyet.

– Tudja, hogyan kell használni?

– Ha csak egy nyílás van rajta, magától értetődő. Láttam már szexuális aktust képernyőn. De azt profik csinálták.

Ever az esélyeket is adatolja.

– Tizenöt százalék az esély (arra), hogy a spermiumom megtermékenyítette a petesejted. Gyógyszerhasználat mellett hat százalék az esély a megtermékenyítésre.

A szakértő szerint a szex az autizmussal élő embereknél is természetes igény. A felmérések szerint a kérdezettek tíz-tizenöt százaléka él valamiféle kapcsolatban. És vannak autizmussal élő férfiak és nők, akik kifejezetten gyöngéd, figyelmes szeretők.

Fotó: Gordon Eszter

– Nincs okunk feltételezni – mondja Stefanik Krisztina –, hogy más vágyaik, érzéseik lennének azoknak az autizmussal élő embereknek, akik nem vagy alig beszélnek, mint azoknak, akik jó képességekkel rendelkeznek. Bármelyik, autizmussal élő embert bánthatja az igaztalanság, a kirekesztés, a durvaság, a méltatlanság.

Végül Senga és Ever is boldogul, bár boldogok mégsem lesznek, csak kapnak valamiféle „lehetőséget”.

Ever-Józan László helyzete külön is nehéz, mert játék közben egyensúlyoznia kell a színpad világa és az autizmus által diktált, minimálisra redukált színészi eszköztár között. Furcsa érzés másfél órán át úgy kommunikálni, hogy nem nézünk a partnerünk szemébe. Józan László nem győzi hangsúlyozni: lehet, hogy Ever furcsákat mond, és amit mond, néha mulatságos, miközben ügyelni kell arra is, hogy ne legyen nevetséges. Félő volt, hogy az óvatosság a produkció rovására megy. Ahogy a szakértő mondja, „az autizmus oltárán feláldozódik maga a színház”.

Azt mondják, hogy az Esőember óta autistaszerepet játszani jutalomjáték. Önmagában mégis kevés ahhoz a kifinomult tónushoz, gondossághoz, amit a Táncórák kettőse nyújt.

Ullmann Mónika (Senga) szerint létezett pluszmotiváció.

– Ha, mint mondják, a népességben minden 68. ember autista, és ez az állapot szenvedéssel, kitaszítottsággal jár, akkor már nem csak a színpadon akarjuk a „nagy dobást”. Akkor már értük szólunk.

Ullmann Mónika szerint a titok nyitja nem más, mint a hármas találkozás. A két színész és Dani, a rendező egymásra találása indította el a közös gondolkodást. A hangsúly nem a táncosnő magányán és az „érdekes szomszéd” autizmusán van. Két olyan ember találkozik, aki egy adott pillanatban képes egymást meghallgatni.

Kérdés, hogy a világ erre halad-e. Mély csönd telepszik a kis szobára. Kibámulunk az ablakon a dübörgő utcára. A csöndet Józan László töri meg.

– Most, amikor azt látjuk gyerekektől, hogy a neten sem tudnak egymással beszélgetni, fontos, hogy ez az előadás azt hirdesse: az emberek különbözhetnek, de szót tudnak egymással érteni.

Ennek Stefanik Krisztina szerint kiemelt jelentősége van. Az autizmus elfogadását az iskolában kell kezdeni, és mi félúton járunk. Még azokban az iskolákban is, ahol felkészültek autizmussal élő diákok befogadására, azt látjuk, hogy az autista tanuló az osztályközösség peremére szorul, ritkán barátkoznak vele a többiek. Ugyanakkor pozitívum, hogy a jobb befogadó iskolákban csökken a feléjük irányuló agresszió, az iskolai zaklatás, ami egyébként nagyon gyakori

Az autizmussal élőkről két alapvető tévképzet van forgalomban. Az egyik, hogy az autista eredendően érzelemszegény. De ez tragikus félreértés. Krisztina is látott autizmussal élő embereket, akiket erős érzelmi sokk (például durva agresszió) ért, és meg sem rezdült az arcuk, miközben történetüket mesélték. Évekig hordozták magukban a megrázkódtatást, aminek intenzitása épp azért nem csökkent, mert a feldolgozásában eszköztelenek és magányosak voltak.

A másik közhely, hogy az autizmussal élő ember alapjában „jól elvan önnön világába zárva”.

Kis társulatunk ezen mosolyog. Csak egy világ létezik. Ez az egyetlen, közös valóság. / Buják Attila