A sztálini tenor
Szép hangja volt, azt mondják. Éjszakánként elénekelgetett rettegő hóhértársaival a kuncevói dácsában – régi grúz népdalokat, egyházi énekeket kántált (a Szulikó volt, tudjuk, a kedvence), míg csak le nem részegedett. Közben intézgette a világ dolgait, népek és országok sorsa fölött döntött, felemelt és elveszejtett, néha e kettőt együtt művelte, cinikusan és gátlástalanul, ahogy a korlátlan hatalmú zsarnokok teszik.
Mostanában, hogy sorra megnyíltak Oroszországban a köz- és magánarchívumok, egyre-másra jelennek meg a Sztálinról szóló monográfiák. Simon Sebag Montefiore könyve (A Vörös Cár udvara) nemcsak letaglózó méretével különbözik közülük, hanem azzal is, hogy a diktátor úgynevezett magánéletére, a környezetében élők históriájára koncentrál. A rokonokra, barátokra, udvaroncokra, talpnyalókra, a legfelső beosztottakra, akik persze nemcsak alhóhérok egyben, de áldozatok is: sosem tudhatják, mikor sújt le rájuk Sztálin haragja. (Vagy ha rájuk nem, testvérükre, házastársukra, gyermekükre.) Az iszony és rettegés története ez, fényűző keleti díszletek között. S bár az alapvető kérdéshez, hogy miképpen fordulhatott elő mindez, e könyv se visz közelebb, megannyi emberi történet láncával juttat el bennünket a felismeréshez, nincs gonoszabb, pusztítóbb, értelmetlenebb a korlátlan diktatúránál. Ez a módszer (a dokumentumok feldolgozása mellett a történész rengeteg mélyinterjút készített a túlélőkkel) megrendítőbb, katartikusabb a puszta (de pusztaságukban is elborzasztó) számadatoknál.
(Egy példa. Sztálin lánya beleszeret egy nős férfiba. A férfit elhurcolják, majd öt év kényszermunkára ítélik. Az letelvén, internálják, kényszerlakhely-kijelöléssel. Akkor Moszkvába szökik, hogy láthassa – azóta férjhez ment – szerelmét. Elfogják, újabb öt évet kap. Azt is kibírja, és már csak a diktátor halálát kell kivárni, hogy a szerelmesek végre egymáséi legyenek.)
Csak erős idegzetűeknek ajánlom.
