A szőke fenevad

A parancsot Heydrich adta ki, aki ekkor az SS második embere. Az a mondás járta akkoriban: „Himmlers Hirn heisst Heydrich” (innen e kötet furcsa címe), azaz Himmler esze Heydrich. Aki később majd Csehország protektora lesz, és – mint tudjuk – Prágában öli meg két, Londonból indult emigráns kommandós.

Heydrich kezében sok szál fut össze. Ő írja alá az angliai körözési listát (az élén Churchill persze, de letartóztatandó H. G. Wells, Wirginia Woolf, Aldous Huxley is), ha sikerül az invázió. Addig Berlinben nyilvánosházat alapít, a Salon Kittyt, ahol hang- és filmfelvételek készülnek a fecsegve szerelmeskedőkről. Heydrich rendőr, hírszerző és náci, mindenben a legjobbak, a legkérlelhetetlenebbek között. Õ a „szőke fenevad”.

Különös történelmi regényt (Goncourt-díjjal kitüntetve) írt róla és merénylőiről az elsőkönyves szerző, olyat, amelyben egyidejűleg látjuk az alkotás folyamatát, a vajúdásokat, a variációkat, valamint a végeredményt. (Afféle „film a filmben” mintára.)

Az író gyakran kibeszél a könyvből, illetve be-belép a regény világába, ahol megszólítja hőseit, vitatkozik velük, kételyeit fogalmazza meg, hogy vajon mit tehet meg egy szerző a maga teremtményeivel, ha azok egyben a történelem valós alakjai, hősei is...

Ezeket a töprengéseket, önbehelyettesítéseket arra használja, hogy a „nagy durranás” előtt késleltesse a cselekményt és fokozza a feszültséget, ám ez a technika itt-ott visszaüt, mert leállítja az történetet, s ilyenkor bizony öncélúnak érezzük a megtorpanásokat. Ám nem ugyanígy látjuk a szimultán események villanásait, amelyek megpergetik az egyébként is sodró, élvezetes regényt.

(Laurent Binet: HHhH. Fordította M. Kis Zsuzsa. Európa Kiadó.)