A színészkirály halála

Június 5-én, szombat délelőtt terjedt el a hír Budapesten. A délidőben megjelenő Esti Hírlap közölte az első, még szabadon megfogalmazott nekrológot. Azon az estén a Columbo-sorozat egyik epizódját sugározta a tévé. Latinovits szinkronizálta egy gyilkos grafikus szerepét. A temetés hamar megtörtént – a nyilvánosság teljes kizárásával – a balatonszemesi sírkertben.
Azóta rengeteget írtak, nemcsak a színészről, akit halálának másnapján már királynak neveztek, hanem arról a tragikus nyár elejei estéről, amikor a férfi, a fizika törvényszerűségeivel dacolva, szembement a vonattal.

Az 1976-os év diadalmenetnek látszott. Február elején tartotta utóbb legendássá híresült önálló estjét a Fészek Klubban. Aki ott hallotta őt, örök emléke lett sámánszerű vers- és prózamondása. Nem szavalt: könyörgött, őrjöngött, becézett – dalolt és szikrázott a hangja. Szétosztotta magát hívei között. Szerencsére az estet rögzítette a Magyar Rádió; meghallgatható ismét, ha műsorra tűzik.

A filmvászontól Az ötödik pecsét egyik kisebb szerepével búcsúzott. Még hogy kis szerep? Nem volt ilyen, ha ő játszotta. A Sánta-regény filmváltozatát már a halála után mutatták be. Sporthasonlattal élve: felbillent a pálya, amikor megjelent a Fábri Zoltán rendezte mozgókép utolsó húsz percében. Decens, ősz úr, jól fésült, halk szavú, illedelmes. És mellesleg magyar fasiszta. Démoni igazságra oktatja az ifjú egyenruhás hóhérfiókát. Nem megölni kell az embereket; áldozatokra nincs szükség, mert azok utóbb hősökké válnak; erkölcsi élőhalottakat kell gyártani belőlük. Ez minden diktátor leckéje.

A színház csúnyán búcsúzott tőle. Márciusban hosszas próbafolyamat után mutatták be az operettszínházban Békeffi István musicaljét. A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak című darabban táncolt, énekelt, és egy felvonást négykézláb játszott végig a kutyává váló ügyvéd szerepében. Nem lehet elővenni videofelvételt az előadásról, mert nincsen. Csak emlékeink vannak. Meg írások, kritikák. Az egyik bírálta, a másik később dicsérte. Latinovits egyetlen elmarasztaló mondatra („föllépése elmarad a várakozástól”) orrolt meg, omlott össze, s mondta le a későbbi előadásokat. 1976 áprilisától már nem lépett színpadra. Egyszer még – utoljára – fellépett a Balassi Szavalókör amatőr versmondóinak estjén, az Egyetemi Színpadon. És a rádióban is felvettek vele egy verset, ez is megvan az archívum szalagtárában.

Közben és utána a Völgy utcai ideggondozóban regenerálódott, pihent, illendően vagy kényszerből szedegetve a felírt tablettákat. Kezelőorvosának, Pertorini Rezső professzornak nem adatott meg összegeznie Latinovits Zoltán patográfiáját. A Csontváryét megírta, alaposan elemezve az akaratból művésszé váló egyén sorsalakulását. Egyszer majd talán Latinovitsé is megszületik; fölfejti valaki levelekből és más dokumentumokból, miért és hogyan vezetett útja a szemesi sínek felé.

Utolsó hét, utolsó nap, utolsó órák. Vámos László, Bujtor István, Ruttkai Éva emlékezéseiből sokat tudhatunk meg erről az időről, de nem mindent. Faggatni pedig már senkit sem lehet, mind halottak, Latinovits édesanyja is. Annyi tény, hogy június elején, a kórházból szabadulva, telis-tele volt tervekkel, ötletekkel. Például felhívta Vámost, hogy ősztől mégis folytatná a Bozzit az Operettben. Hosszasan beszélgetett lélekkalauzával, Jelenits István piarista atyával. Levelet fogalmazott Cserhalmi Györgynek, akit utódának, mintegy színházi nevelt fiának tekintett. Egyáltalán: buzgott a tettvágytól. Nem úgy viselkedett, mint aki meg akarna halni.

Az utolsó nap reggelén öccse, Bujtor István vitte le kocsiján Szemesre, édesanyja házába. Mielőtt a hűvöses kora nyári estében sétálni indult, még visszaszólt anyjának. Valami olyasmit mondott, azaz inkább kérdezett: érdemes volt? Baljós szavak. Egy gyászbeszéd társaságában indult útnak. Fiatalon meghalt színészkollégája. Majczen Mária búcsúztatójának szövege rejlett a folyóiratban, amelyet magával vitt.

A Semmelweis utcai ház, ahonnét a leendő Színészkirály utolsó útjára indult, párhuzamos a tóparttal, a Balaton és a vasúti pálya közé esik. Latinovits Zoltán 1976. június 4-én, pénteken este hét óra után néhány perccel nem a vízpart, hanem a sínek felé vette útját. Miért arra, és miért nem az északi part pazar látványát nyújtó part felé? Nincs válasz. Csak tények vannak. És verziók.

Az egyik szerint a színész, hirtelen elhatározásból, fel akart volna szállni a vonatra, hogy Pestre utazzon, mielőbb belevágni új terveinek a megvalósításába. Ne gondolkodjunk az átlagember fejével, aki megvárta volna a víkend végét, s majd hétfőn fog bele ügyeinek a folytatásába. Begyógyszerezett, felfokozott idegállapotában hihette azt, hogy majd megáll a vonat neki. Ruttkai Éva szerint a forgóval védett gyalogátjárónál lassítani szokott a szerelvény, s gyerekkorában sokszor ugráltak föl rá, az indóházig vitetve magukat. Talán most is ezt akarta, csak hosszabb utat megtéve.

A másik változat, a hivatalos, a rendőrség által szokatlan gyorsasággal felvett jegyzőkönyvekben áll. Tanúkra hivatkozva nyomatékosítják, hogy a középkorú, őszülő férfi a vonat elé vetette magát. Negyedórával később a helyszínre érkező mentőkocsiban halt meg. A zsebében egy kórházi zárójelentéssel, egy slusszkulccsal és kétszázötven forint összegű papírpénzzel.

A két verzió sokban ellentmond egymásnak. Vajon melyik az igaz? Az utókor két, egymást kizáró változat között hezitál: baleset vagy öngyilkosság? Egy váratlan hipomániás gesztus vagy a József Attila-i tett önkéntelen ismétlése.

Az eseménysornak él még a koronatanúja: a mozdonyvezető. A nyugdíjaséveit teljes szellemi frissességben töltő MÁV-alkalmazott szavai talán elég meggyőzőek lehetnek, hogy negyedfél évtized után biztosat tudjunk a magyar szellemi életet sokkoló színészhalálról. A nevének elhallgatását kérő vasutas szerint akkor, 1976-ban még megvolt az azóta kiirtott bokros védősáv a pályatest mellett. Ha valaki, bármily szándékkal, onnan lépett a sínekre, szinte észrevehetetlen a vezető számára. A nyugati irányból a szemesi állomás felé tartó gyorsvonat mintegy 65-70 kilométeres sebességgel haladt, amikor 40-50 méterre a mozdony előtt egyszer csak egy emberi alak jelent meg a vágányok között, és széttárta karjait. A vezetőnek úgyszólván arra sem jutott ideje, hogy a kürtöt meghúzza.

Szeptemberben lenne nyolcvanéves, s mi már évtizedek óta csak emlékezünk, emlékezünk. Ha a hangja megzendül egy régi felvételről, megint Ady Endre „eltévedt lovasa”, egy sámán dobol a fülünkben.