A szeszbe-vérbefojtott tragédiát a könnyek károsan felvizezik
Hongkongi, kínai, francia romantikus film amerikai sztárokkal. Tavaly Cannes-ban versenyfilm. Menjünk közelebb a műfajhoz: ez nem egyszerűen romantikus, hanem melodramatikus történet egy nőről, akit megcsaltak. S mert tart minden új kapcsolattól a maga kékre-zöldre sebzett lelkével, nekivág keresztben Amerikának. Mielőtt elhagyná New Yorkot, még öszszeismerkedik egy áfonyatortában jó, hozzávaló, melankolikus vendéglátóssal. Férfival, persze.
Csalódott nőnket hajtja a forgatókönyv. De nem tud igazán érdekessé válni. Ez a tragédiája. Egy főhős, aki csak epizodista a róla szóló történetben. Jobban leköt a részeges rendőrnek és a k. feleségének szeszbe-vérbe fojtott tragédiája, amit azonban a végén kisírt könnyek károsan felvizeznek. Vagy a szerencsejáték-függő, hazug szőke, akitől némi dörzsöltséget tanulhatna hősnőnk, mielőtt visszatérne az áfonyatortáshoz. (Mert visszatér, persze.)
Aki nem kedveli különösebben a lassú löketű, könnyben ázó, női road-movie-kat, a lapályos cselekményt, a lapáliagyanús mondatokat, az nem is fogja elhinni, hogy a rendező, Wong Kar-Wai magasan jegyzett alkotója a keleti gyökerű filmművészetnek, nemzetközi díjak és mozisikerek tulajdonosa.
Képi világa itt is elegáns: foszló fények, egymásba áttükröztetett színes terek, szinte állandóan ide-oda úszó kamera, a szakadatlan mozgás éppen azt nem szolgálja, amit Elisabeth keres: a nyugalmat, a biztonságot. (Egyes francia kritikusok ezért is a fiatal Godard-hoz hasonlították a rendezőt, mások úgy vélik, inkább gyanítható, hogy Wim Wenders Párizs, Texas című filmje tett rá lerázhatatlan benyomást.)
De most nekünk csak ez maradt itt, a távolságnak az izéje. A megszépítő messzeség, vagy hogy?
