„A művészetnek és a színháznak születtem”
A Magyar Nemzeti Balett művészei szeptember 15-én lépnek először színpadra ebben az évadban. A hatalmas közönségsikernek örvendő Szentivánéji álom című koreográfiával kezdenek, amely a világhírű Seregi László nevével fémjelzett Shakespeare-trilógia egyik meghatározó darabja.
Érdekesség, hogy az előző évadot is Seregi-művel zárta az Operaház, a június ugyanis a balett hava volt a dalszínházban, így az előző évadra szintén a trilógia egyik darabjával, a Rómeó és Júliá-val tették fel a koronát. És nem kellett sokat várni, hogy ismét kedvelt Seregi-koreográfiát lásson a közönség.
– A Rómeó és Júlia az egyik főmű az életemben – meséli Seregi László. – a Spartacus az etalon, a kezdet és a vég, de ez a Shakespeare-feldolgozás jutalomelőadás volt a számomra. Magyarán: menekülés a balettigazgatói szék alól. Nyolc évig töltöttem be ezt a posztot, amiért most közelharcot vívnak és brusztolnak érte, nekem viszont csak púp volt a hátamon. Egy olyan kreatív pasasnak, mint én a táncosai a betűk az életében, amelyekkel megfogalmazta a mondanivalóját, és a táncosaim nem szerették, hogy én igazgató vagyok, mert nem tudtam olyan kapcsolatot ápolni velük, mint korábban. Ezért kértem, könyörögtem, hogy mentsenek fel, oldozzatok fel a balettigazgatói székből, meg fogom hálálni egy szép koreográfiával. Persze motoszkált már bennem régebben a Rómeó, arra is gondoltam, hogy nincsenek egész estét betöltő balettek olyan mennyiségben, amennyiben kellene, meg amelyeknek a zenekar is örül. A Rómeó és Júliát sokan feldolgozták már, tehetséges, tehetségtelen, mind fenték a fogukat a darabra. De mindegyikben csak úgy vívogattak, csak úgy ölelgették egymást, hiányzott belőlük az a tűz, amit én Zeffirellitől tanultam. Ő ugyanis azt mondta: ahhoz, hogy a Rómeó sikeres legyen, a szélsőségességig föl kell fűteni az érzelmeit. Olyan szerelmesnek kell lennie a szereplőknek, amilyen még nem volt a földön, a másik póluson pedig iszonytató gyűlöletnek kell keringenie. Ezen a két pilléren nyugszik a Rómeó és Júlia, és ha jól csinálják, akkor nem marad el a siker. Én nem fukarkodtam a verekedős és agresszív jelenetekkel, nálam, amikor a veronai piactéren összeakaszkodik és megvív egymással a két család, szikráznak a kardok. És majdnem halálos döféseket kell ejteniük, persze mintha, ezzel értem el azt a pusztító szerelmet és gyűlöletet, ami az én Rómeómat sikerre vitte.
A Rómeó és Júliából számtalan modern feldolgozás készült, én legutóbb mangában, azaz japán képregényben láttam-olvastam. Ön gondolkozott-e modern Shakespeare-adaptációban?
– Utálom a modern feldolgozásokat. Én a szívem mélyén egy realista és reneszánsz pasas vagyok. Nekem kellett a Rómeóban az eredeti Verona látképe, a piactér, a kövek, az oszlopok, igyekeztem a lehető legrealistább ábrázolásra. Isteni kosztümöket kértem a Vágó Nellytől, isten nyugosztalja. Eredetiségre törekedtem: 1590-ben vagyunk, mondtam magamnak, és ahhoz mérten csináltam meg.
„Reneszánsz pasasnak” nevezte önmagát, ez derül ki az életrajzából is. Festőnek szeretett volna tanulni, de anyagilag engedhette meg magának. Harmonikázott, zongorázott, majd néptáncos lett, onnan vezetett útja a baletthez…
– Belekóstoltam minden olyan művészetbe, amely szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy jó koreográfus legyen valaki. Ehhez a szakmához zenei műveltség és a képzőművészet ihletése egyformán szükségeltetik. Ha ez olyan szerencsésen összpontosul, mint ahogy bennem, az sikerrel kecsegtet. A koreográfusok zöme nem tud színházban és képzőművészetben gondolkodni, csak tánclépésekben, és úgy gondolja, hogy ezzel el van intézve. Holott maga a koreográfia, a táncok egymásutánja csak a fele az alkotásnak, a másik fele az, hogy miről szól, milyen intenzitással és így tovább.
A Shakespeare-művek alapján írt három darabja, a Rómeó és Júlia, a Szentivánéji álom és a Makrancos Kata azért is „örömkoreográfia” lehetett, mert a reneszánsz a kedvenc korszaka.
– Már kétéves korom óta sírni tudtam zenén, anyám vitt mindig koncertre. Rendkívül érzékeny lelkű kisgyerek voltam, és a művészetek iránt is nagyon fogékony, a képzőművészeti fogantatásom és a zene iránti szerelmem is innen ered. A reneszánsz pedig egy olyan műfaj, ami nekem passzol, én ebben szoktam magam jól érezni, mert egyesíti magában a korábban csak részleteiben meglévő művészeteket. A reneszánsz az ember újjászületése, a költészettől kezdve a táncig, színdarabig, Shakepeare-ig, újra teremtette a világot: ezért ez az én világom.
Igazi színházi ember, nemcsak a táncban, színpadképben, hanem a szavak világában is otthon van, plasztikusan fogalmaz.
– Én erre születtem. Most már, hogy az utolsókat rúgom életem végén, ezt a rezümét elvállalhatom, hogy leszögezzem: én a művészetnek és a színháznak születtem.
Volt olyan téma, amelyet nagyon meg szeretett volna megcsinálni, de nem volt rá mód?
– Az egyik nagy kudarcom a Bulgakov A Mester és Margaritá-ja. Beleszerettem az egészbe a Krisztus jelenetekkel együtt, akartam belőle csinálni egy fergeteges balettet, de elakadtam, nem sikerült, hiába törtem magam. És volt még egy. Életem első balettja, amely mindjárt nem született meg, az a Karinthy A cirkusz című írása alapján készített egyfelvonásos, amit beadtam az igazgatóságnak. Ránki Györgyhöz mentem zenét szereztetni vele, de amikor kértem, mutasson már valamit belőle, azt mondta, nem, még nem adom oda, csak ha kész van. És nem adta oda a zenét, pedig az együttműködés a kulcsa egy ilyen koprodukciónak, csak akkor adta oda, amikor az szerinte be volt fejezve. Átírta a librettót a maga gusztusára, ez annyira elkeserítő volt számomra, hogy azonnal abbahagytam. Komoly szkandál volt ebből, imádott direktorom, Nádasdy Kálmán azt mondta: csináld meg, mert ha nem, fel kell ajánlanunk az ország koreográfusának, hogy elkerüljük a pert. Nem csinálom meg, mert ez egy csibészség, amit velem elkövetnek, mondtam, nyugodtan ajánld föl, mindenki tudja, hogy ezzel a Seregi foglalkozik, nem akarják tőle elvenni. De nem jól tudtam, Eck Imre, isten nyugosztalja, elvállalta, bemutatták. A jó művek nehezen születnek meg, sok komponens kell ahhoz, hogy összeálljanak.
Gondolt-e arra, hogy most megcsinálja? Hiszen A cirkusz erről szól, hogy az ember egész életén át arra készül, hogy eljátssza a hegedűjén…
– azt a régi-régi dalt. Nem. Bennem meghalt ez a dolog, nekem most már csak egy irodalmi élmény, mint ahogy egyéb Karinthyk is.
Pedig a Találkozás egy fiatalemberrel is hálás téma lenne…
– Millió volna, millió. Én azonban már csak az orvos rendelését figyelem, időben a bejárok kezelésekre, és igyekszem, hogy kialudjam magam reggel. Mert elmúlt az élet fölöttem, elment. 82 éves lettem, ilyenkor nemhogy nevetséges, hanem bűn már a táncra gondolni is.
Martha Graham haláláig, 97 éves koráig koreografált. Ehhez képest ez a 82 nem sok.
– Ahhoz képest ficsúr vagyok? Nem. Ez elmúlt. Nekem az a boldogság, hogy az Opera repertoáron tartja, nem az összes darabomat, hiszen csináltam vagy tízet-tizenkettőt, ami nem sok, de legalább a három Shakespeare-emet. Nem az én érdekemből, hanem a saját érdekében, mert zsúfolt házat tud vele csinálni, és nagyon szereti a közönség.
A 82 év és az orvosok helyett beszéljünk inkább a kezdetekről, a gyerekkoráról. Az akkori Józsefvárosról, ahol született. Milyen emlékei vannak?
– Az alapatmoszférája az életemnek nem királyi paloták közül való, hanem a Nyóckerből. Ott születtem a Kálvária térhez közel, munkanélküli apám és anyám 29-ben házasodott össze, krízis krízis hátán, akkor születtem én oda egy Visi Imre nevű eldugott utcába, ott a Nyócker kellős közepén jártam óvodába, ott kaptam az első bárányhimlőt, oda jártam elemi iskolába, csupa szép emlék. Szép… hát, csibész emlék. Utcakövek gyereke voltam. Apámnak volt egy kis műhelye a Szigony utcában, oda jártam segíteni neki. Én bádogos is vagyok.
Ezt nem tudtam. Ez az egy kimaradt a „reneszánsz pasasból”, hogy bádogos is.
Igen, nekem nem kell elmagyarázni, hogyan kell egy satuba befogni egy darab acélt, és azt lefűrészelni. Sőt, ez vigasztalt engem. Amikor meddő voltam, amikor nem jutottak eszembe a motívumok, a lépések, akkor mindig lementem a műhelybe. És amikor colstokkal mértem, és tudtam, hogy 80 centi az ennyi, a végére kell egy hatos lukat fúrni, az annyi, ezek betöltötték a szívemet boldogsággal, mert egzakt, tudományos módon tudtam alkotni. Ezt olyan zavaros, ingoványos talajon, mint a művészet, rém nehéz. Hogy ilyen is legyen, olyan is legyen, nehéz megállapodni, melyik verzióban maradjak, az örök tétovaság végigkísérte az életemet. Nagyon nehéz egyértelműen elfogadni, hogy amit csináltam, jó. Állandóan változtattam. Sokáig forrott ki bennem az egész koncepció, a színek, ruhák, kosztümök, fények, míg végül én azt mondattam rá: ez az, és akkor már nem kellett változtatni. És ez a mai napig így van.
