A lélek élveboncolása, dideregve, esőben
Az vesse rám az első követ, akinek orvosi környezetről és egy sánta, rosszmájú, mi több egyenesen gonosz főalakről manapság nem Doktor House jut eszébe.
Bogdán Zsolt bújt III. Richárd nehéz karakterének a bőrébe és igazán emlékezetes alakítást nyújtott. Agyafúrt, hízelgő és kegyetlen volt, remekül megrajzolta a figurát. És mikor kényszerű mozdulatlanságban várakozott a színen, a szeme, a mimikája akkor is élt – egyetlen grimaszáról többet lehetne írni, mint bármelyik mai tévésorozat egy egész évadáról (Hugh Laurie természetesen üdítő kivétel).
Ami a színpadi kellékeket, díszletet illeti, azok egészen elborzasztóak voltak. Már nem minőségüknél, hanem steril, orvosi jellegüknél fogva. Lombikokban, formalinban úszkáló fejek, torz magzatok, preparált holttestek, mindez orvosi üvegszekrényekben, hideg műtősasztalon. Minden csupa él, csupa szöglet, mindenütt hideg színek – semmi olyasmi, amin a tekintet nyugodtan megpihenhetne. Ez a sokkoló közeg végig nyomasztja a nézőt, és akkor még nem beszéltünk a zenei aláfestésről.
Az életet ebben a közegben az egymással torzsalkodó, beteg testű-lelkű, és sorban elpusztuló szereplők jelentették. Egyszóval nem láthattunk éppenséggel könnyed interpretációt. Más kérdés, hogy a III. Richárdot amúgy sem lehet könnyen értelmezni, de itt aztán csak úgy párállt a falakból az iszony.
Az időjárás nem volt kegyes az általam látott produkcióhoz, de a kényszerű esőszünet és a didergő nézők valahogy hozzájárultak a kívánt légkör megteremtéséhez. Igazán emlékezetes előadást vitt színre a Kolozsvári Állami Magyar Színház.
