A középszer a legrosszabb

– Most a Gnade (Kegyelem) című film miatt ülünk itt, de nem ez az első közös munkája Matthias Glasnerrel. A Szabad akarat című filmet nálunk Magyarországon egy német filmfesztivál keretében mutatták be és utána még órákig vitatkozott róla a publikum, ezzel a filmmel nyerte meg élete első Ezüst Medvéjét is. Ennek már hat éve, de nem gondolnám, hogy Theo alakjától olyan könnyű megszabadulni. Mennyire élénken él még önben ez a történet?

– Kétségtelen, hogy a Szabad akarat egy olyan film, amit ha megnéz valaki, nem könnyű kívülállónak maradni, de a befogadó részéről is kell készség, hogy megnézze és megpróbálja megérteni. Theo személye nagyon megosztó: egyszerre lehet érteni és nem érteni, szeretni és nem szeretni, bár részemről az is rendben, ha valaki utálta. A férfi valójában egy szerencsétlen kreatúra és azért, ahogy működik, amiről valójában nem tehet, a világ legmagányosabb embere: nem tudok nála magányosabbat elképzelni.

– Max alakja sem sokkal könnyebb szerep az Emma boldogságában.

– Nem, de az a téma miatt van. Max személye magában nem megosztó, sokkal inkább a téma, a halál. A film azt mutatja meg, hogyan kísérjünk valakit szeretetteljesen és méltósággal a halálba. Nehéz valamitől búcsút venni, ami kedves nekünk, anélkül, hogy mély gyászba esnénk. De Emma inkább azt az utat választja – nem is tudna másikat –, hogy ettől még boldog is, mert tudja, hogy olyan történik vele, amit örökké magában fog hordani.

– A Gnade a negyedik játékfilm, amit Matthias Glasnerrel közösen készít, van egy közös filmgyártó cégük is, azaz kvázi partnerek. Mennyire van beleszólása a szerepén túl egyéb dolgokba is?

– Nem kell beleszólnom semmibe, ami nem az én dolgom. Azért dolgozunk együtt, mert egy csomó dologról ugyanazt és ugyanúgy gondoljuk. Matthias Glasner olyan világokat kreál nekem, ami maximálisan az enyém, így eszembe sem jut beleszólni egy karakter sorsának alakulásába és fejlődésébe, vagy a forgatókönyvbe. Nem avatkozom be egyáltalán, hanem megpróbálom az adott szereplőt úgy eljátszani, hogy kiderüljön a karakter teljes komplexsége, minden aprósággal és nüánsszal együtt, ami hozzá tartozik. És ez a Gnade esetében sem volt másként.

– A bemutató után már megjelentek az első kritikák, amiből az derül ki: ez a filmet is – mint általában a filmek, amiben játszik – meglehetősen megosztja a közönséget és a kritikát egyaránt. Milyen ezzel újra szembesülni?

– Ez az életben is így van, ami önmagában még nem jelent semmi rosszat. Azokkal a filmekkel, amelyek akarnak valamit mondani, mindig ez a helyzet. Lesznek olyanok a közönség soraiban, akik bátornak találják, akiknek ez kihívást fog jelenteni és meg akarnak vele küzdeni. Aztán lesznek olyanok is, akiknek ez nem kell. De szerintem ez jó, mert ha egy film nem megosztó, az azt jelenti, hogy átlagos és ez szerintem nagyobb probléma. A köztes álláspont a legrosszabb. Inkább mondja azt valaki, hogy nem, ez nekem nem tetszett és legyen véleménye róla, amit aztán pro és kontra képvisel. Ami támadható, az szerintem sokkal izgalmasabb. Minden más középszerű számomra. Az igenekkel és a nemekkel legalább kialakul valamilyen kapcsolat a film és a néző közt. Ha véleményük van róla – mindegy, hogy jó, vagy rossz –, az azt jelenti, hogy nyitottak a film irányában és valamit együtt akarnak tenni a filmért, a filmmel. Ez sokkal inkább interakció, mint ha valaki azt mondja: de jót szórakoztam és másnap már nem is emlékszik az egészre. Ha megosztó egy film, az azt jelenti, hogy nem egy színes nagy semmi, hanem hátrahagyja nyomait.

– Nem gondolja, hogy a Gnade esetében kicsit elmentek az utópia irányába? Egy Bűn és bűnhődés történetben nem biztos, hogy az a reális, ha ennyi minden megbocsáttatik a bűnösnek…

– Na, látja, ez megint olyan valami, amin végre lehet vitatkozni. A film lehetőség arra, hogy néha olyat tegyünk, ami az életben nem feltétlenül úgy van, de szeretnénk, hogy úgy legyen. Ez legitim. Miért ne lehetne ebben hinni és ezt remélni, hogy lehet így is. Én pont ezt szeretem speciel a filmben. De azért itt sem mindenki nyer bocsánatot a bűneire: a fiúnak nem bocsátja meg a barátja, hogy a többiekkel tart és beleköp a táskájába, holott barátok.

– A helyszínre is a film végkimenetele és mondanivalója miatt esett a választás? Egy norvég szigeten vagyunk, ahol egy évben 8 hónapot van szinte totális sötétség, aztán meg 4 hónapig szinte le sem megy a nap. Ez azért eleve olyan, mint egy másik bolygó és ez egy kicsit meg is magyarázza, miért történnek ott máshogy a dolgok.

– Volt egy olyan változat is, ami a nagyvárosban játszódik. Más ez a világ, de jó értelemben, ugyanakkor egy kicsit félelmetes és ellenséges is. Gondoljunk csak bele, ha ezen a szigeten éjjel lerohad az autód és nem megy tovább, simán megfagysz, mert senki nem jár arra, hogy segítsen.

– Tényleg, milyen hideg volt?

– Mínusz 35 fok. Szerintem jó, hogy ez a verzió valósult meg, mert itt az emberek hihetetlenül összetartanak. Ez egy kis közösség, ahol, ha történik valami, mindenkit érint. Az is fontos kérdés a filmben, ki hogyan birkózik meg ezzel.

– És ön hogyan birkózott meg a hideggel?

– Hát nem volt könnyű, a kinti jeleneteknél mindegy mi volt rajtunk, annyira fáztunk, hogy ez vitte el minden energiánkat, azzal már szinte nem is értünk rá foglalkozni, ki és hogyan játszik, örülsz, ha el tudod mondani az abban a jelenetben szereplő mondataidat és nem fagynak beléd. De hogy ennyire a bőrünkön éreztünk mindent, még reálisabbá tette a filmet.

– Ennyi év után Glasner mellet és a filmgyártásban nem gondolt még arra, hogy maga is rendezzen valamit?

– De, évek óta dolgozunk egy forgatókönyvön és ezt a történetet én szeretném megrendezni. 27 év színészet és 15 év producerkedés után valahogy eljön a pillanat, amikor annyira érdekel egy anyag, hogy én szeretném megcsinálni, de még nem árulom el, hogy mi az.

Kegyelem: