A föld is sír alattuk
Amikor egy képviselő, a kormányzói posztért induló politikus lánya tűnik el, hirtelen változások indulnak be az emberrablások után nyomozó részlegen. A fiatal és ambiciózus Mendoncát (Silvio Guindane) nevezik ki az élére, ám kap maga mellé egy különös társat, Santiagót (Erom Cordei- ro), aki sajátos módszerekkel egészíti ki a jövedelmét. Időnként pénzt zsarol ki egy-egy bűnözőből, ám ezt a kis „megingást” leszámítva piszok jó zsaru, kéttagú csapatával együtt ott is eredményt ér el, ahol más nem. És persze, ahogy azt a dramaturgiaórán tanítják, tökéletes ellentéte a talpig becsületes, de mindent erőszakkal (fegyverek, kínzás) megoldani kívánó Mendoncának. Ám a két férfinak most nincs sok választása: szorosan együttműködve kell kibogozniuk az ügy szálait, visszaszorítaniuk az emberrablásokat, és szembenézniük az osztályra is masszívan beszivárgó korrupcióval.
Igen, mi is éppen így képzelnénk el a brazil rendőrség mindennapjait (illetve a világ bármely pontján működő kapitányság életét), s ebben az is megerősít, hogy megtörtént események alapján gördül előre a történet. Viszont attól, hogy a közhelyek masszívan a valóságra épülnek, még nem biztos, hogy jó film (fikció) születik. Legfeljebb a kreatív izzadságbűzbe némi életszag is vegyül. A téma kellően fontos lehetett az alkotóknak, és elég pénzt is összekalapoztak rá, ennek ékes bizonysága, hogy az első két perc csak a koprodukcióban részt vevők logóival megy el. És még azt se mondhatjuk, hogy hiába, a filmen látszik, hogy Vicente Amorim rendező olyan büdzsével rendelkezett, ami hiteles és pergő akciójelenetekhez vezetett. Ráadásul a direktor otthonosan mozog a megtörtént események területén, ugyanis korábbi filmje, a Mocskos szívek az országban élő népes japán kolónia életét mutatta be a második világháború legvégén, amelynek tagjai nem akarták elfogadni a fegyverletételt. És bizony az sem volt mentes az éles jelenetektől.
Igazából nem is a hitelesség hiányával lenne a legnagyobb probléma, hiszen a végkifejlet után is inkább megnyugodva hümmögünk, mert az igazságszolgáltatás épp addig nyújtózik, ameddig az érdekek engedik, és ez bizony nem jelenti azt, hogy mindenki rács mögé kerül azok közül, akiknek ott lenne a helyük. (De kábé ugyanez történik a realisztikusabb francia, amerikai vagy hongkongi zsarufilmekben is.) Itt inkább a temperamentum okoz némi gondot. Az még hagyján, hogy a két főhős elég szenvedő arccal küzdi magát végig az alvilág bugyrain, mintha az egész bolygó bűnét hordanák a vállukon. Amikor veszekednek, az az utcára is kihallatszik, amikor megrendülnek, a föld is zokog alattuk. Némi visszafogottság, északi hidegvér jól jött volna az érzelmektől túlfűtött jelenetekben, hogy valóban a feszültségre, a valódi cselekményre figyelhessünk. Csak hát Amorim mindenáron meg akarta mutatni a történések „emberi” vonatkozásait is, hogyan darál be a bűn, meg hát a politika üzelmeit, a rendőrségi belviszályokat, és persze ki akart mondatni a szereplőivel egynémely éles társadalmi bírálatot is, amitől a film nem igazán lett összetettebb, viszont körülményesebbé vált. Hogy ne mondjam, vontatottá: a több mint kétórás játékidő egy pillanattal sem tűnik rövidebbnek. Miközben nem lettünk gazdagabbak forradalmi felismerésekkel. Senki sem tiszta, néha a leghűségesebb kollégák az árulók, és mindenki szereti a pénzt…
Mindezek ellenére nem teljesen elvetélt próbálkozás Vicente Amorim filmje. Könnyedén beilleszthető a zsáner nemzetközi kategóriájába, amelynél egy idő után mindegy is, hogy hol játszódik, és milyen nyelven szidják a másik anyját. Egy alkalommal A részleg is elmegy, nem rosszabb a neten mostanság fellelhető filmeknél, mert képes szórakoztatni, még az izgalmak sem kerülik el, s közben nem is annyira maníros, mint amennyire szeretné. Megrendülni viszont nem most fogunk.
(A részleg, 128 perc, HBO GO)
