A diktátor
Briliánsnak nem mondanám, inkább némileg csalódásnak. Sacha Baron Cohen ezúttal régi patronokhoz nyúl nagy bátran. Van a címszereplő, és van neki egy hasonmása... Ez a múlt század harmincas éveiben, a Latabár Kálmán által főszerepelt, kergetőzős vígjátékokban volt újdonság.
A dramaturgia modernizálását itt az jelenti, hogy mindkét figura közszereplő: foglalkozása szerint egy diktátor és annak egy megfelelően gyengeelméjű alteregója, aki jó golyófogónak is, meg manipulált vezérnek is.
Igaz, vannak minták mindenféle őrültekhez: a női testőrséggel (is) védett Kadhafi, a szoborba örökített Kim Dzsongil, az atombombára aspiráló iráni vezetők köre vagy akár még az iraki Huszein is tekinthető történelmi előképnek, ám ez a mi kárunk, kortársaké, s nem a film haszna. Hogy azzá váljon, jelentősen túl kellene lépni a direkt gyagyaságon, ordenáréságon, gátlástalanságon, aminek S. B. Cohen nagymestere. (Hősünk az ENSZ közgyűlési termében nyilvánosan belevizel a kancsóba, beleiszik, majd a maradékot ráönti az izraeli delegátusokra. Hát „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés!”.)
Hogy ezenközben Cohen belegyalogol napjaink valamennyi tabujába, illemkódexébe, nevetségessé teszi a vaskalaposan liberálisokat, a haragos zöldeket, a faji alapon elfogult fajvédőket, a politikai menekülteket, a megbízhatatlanul működő zsarnokságokat, a halálos ítéletek selejtjeit, a túlélőket, a kecskerajongókat, a médiát, a hatalmi politikát és a nemzetközi üzleti világot: az rendben van. Szórakoztató is. Csak az arányokkal, a kilengések amplitúdójával van bajom. Azt gondolom: sokszor sok!
Mondom ezt annak ellenére, hogy a kazah nép nagy fiaként megismert kalandjait élveztem, frivolitása nem zavart, szatirikus ábrázolásait, mindenoldalú odamondogatásait dicsértem, noha a túlzásokra való hajlamában benne volt a gátlástalanság veszélye. Most megjött.
