A császárváros titkai
A kérdés, amelyet felteszünk magunknak, úgy szól: mitől lett olyan sikeres Szászi Júlia könyve, hogy néhány év múltán immár új, bővített kiadásban is napvilágot látott, sőt, időközben német nyelven is megjelent?
Holott afféle útikönyvről van szó, vagy miről, egy város bemutatásáról, olyan munkáról tehát, amelynek piacán igazi túlkínálat van, ha Bécsről meg akarunk tudni valamit, tucatnyi lehetőség közül választhatunk, arról nem is beszélve, hogy az aktuális kínálatot ma már nem komoly, vastag kötetekből, hanem naprakész honlapokból ismerheti meg az utazó – hogy mást ne mondjunk, a kötet szerzője is ilyesmit szerkeszt mostanában, amióta hazatért a fényes császárvárosból.
A választ, azt hiszem, az „afféle” magyarázhatja meg nekünk. Az afféle ezúttal bizonytalanságunkat rejti a könyv műfajával kapcsolatban. Mert igaz ugyan, hogy a munkát olvashatjuk klasszikus útikönyvként is – megtudhatjuk belőle, hol érdemes sétálni, mire kell figyelni, milyen múzeumba nem árt bemenni, és hol lehet pompásan vacsorázni –, de éppen így felfoghatjuk történelmi és kultúrhistóriai munkának, egy város regényének és – nem utolsósorban – egyfajta szubjektív városrajznak, sőt, emlékiratnak. A könyv egy asszony és egy város találkozásáról szól, arról a folyamatról, ahogy megismerik és megszeretik egymást, ahogy feltárulnak egymás előtt a titkaik, és ahogy – ettől kezdve – saját, közös titkaik is lesznek. Szászi Júlia a rajongásig szereti Bécset (még akkor is, ha nem hallgatja el hibáit sem), és a város is megszereti, befogadja a szerzőt. Az olvasó pedig egyszer csak azon veszi észre magát, hogy megszerette mindkettőjüket.
A mostani kiadás egy új fejezettel bővült, amelyben nemcsak a város és a szerző státusváltozásait ismerhetjük meg, hanem néhány szerzői titkot is.
Az olvasók megnyugtatására azért közöljük, hogy Nyúl úr ma is a Salesianergasse 8.-ban lakik.
