A büfédáma

A Kiscelli Múzeum kiállítása nem csupán egy rejtélyes gyilkosság históriáját mutatja be, de a budai kastély kevésbé ismert történeteit is. Schmidt Miksa bécsi bútorgyáros és műgyűjtő 1910-ben vásárolta meg a kiscelli dombon álló romos laktanyaépületet, amely azelőtt kápolna is volt. Fényűző kastélyt, angolkertet alakított ki; itt fogadta megrendelőit, arisztokratákat, a politikai és a gazdasági elit vezetőit.

A Kiscelli

– Schmidt Miksa 1935-ben halt meg. Végrendeletében kastélyát azzal a feltétellel hagyta a fővárosra, hogy értékes bútorgyűjteményéből, műtárgyaiból iparművészeti múzeumot létesítsenek, a kertből pedig közpark és játszótér legyen. Halála után azonban a hagyaték egy részét elárverezték, és az épületbe beköltöztették a Fővárosi Múzeumot. Ennek utódja a mai Kiscelli – mondja Perényi Roland történész, múzeumigazgató.

Az adakozó bécsi gyárosból burzsoá ellenség lett a múlt rendszerben. Szeretője – Mágnás Elza – feslett erkölcsű éjszakai dáma volt; fiatalon megfojtották. Schmidt szerelmi életéről kerengő pletykák miatt az emlékét is igyekeztek eltörölni. Műgyűjteményéből csak 2001-ben rendeztek először itt önálló kiállítást. A Mágnás Elza-rejtély bemutatásával pedig régi adósságát törleszti a múzeum, hisz e sötét legendák is hozzátartoznak a kastély történetéhez. A kiállítás előtt hirdetést adtak fel: jelentkezzen, aki a régi gyilkossági ügy szereplőiről bármit hallott. Kiderült, a környékbeliek sokféle emléket őriznek. Anekdotákból áll össze a közös emlékezet.

Fabrik bácsi szeretője

1914 januárjában a fagyos budai Duna-parton két férfi súlyos, lezárt utazókosarat talált. Azt remélték, kincsre bukkantak, felnyitva azonban megrémültek: a kosárban egy félmeztelen női holttest volt. A kiérkező rendőrök megállapították: a nőt megfojtották, és az áldozat utcalány lehetett. A helyszínre sietett a korszak leghíresebb bűnügyi riportere, Tarján Vilmos is, aki szintén megvizsgálta a halottat, s közölte: „Ez nem utcai lány. Vagy előkelő életet folytató kokott, vagy elvált úriasszony, akit valószínűleg a cselédsége ölt meg.” Az Est tudósítója abban is biztos volt, hogy valahol már látta a nőt, de eltorzult vonásai alapján nem ismerte fel.

A Szent János Kórház bonctermében a holttestet közszemlére tették ki, hátha azonosítja valaki. Végül egy takarítónő bejelentése nyomán a rendőrök kivonultak a Margit – ma: Bem – rakparton lakó Turcsányi Emília „magánzónő” lakásába. Kiderült, az asszony napok óta eltűnt, kirabolták. Otthonában így is rengeteg műkincset, ékszert találtak. A boncolás alátámasztotta: a halott nő valóban Turcsányi. Az éjszakai életben csak Mágnás Elzaként emlegették a szőke szépséget, aki szerelemre éhes kuncsaftjait a legfelsőbb körökből válogatta.

A nyomozás Tarján Vilmos bűnügyi tudósító feltételezéseit igazolta: a gyilkosságot Elza komornája tervelte ki, és a szeretője fojtotta meg a nőt. A gyilkos „állás nélküli pék” volt, megtalálták nála az elrabolt ékszereket. Mindkettőjüket halálbüntetésre ítélték, később Ferenc József kegyelméből életfogytiglant kaptak.

A gyilkosságnak nem csak anyagi oka volt. A komorna gyűlölte gőgös, rideg asszonyát, aki nem vette őt emberszámba. Pedig Mágnás Elza is cseléd volt egykor, ám miután meggazdagodott, elfelejtette származását.

Egy felvidéki faluban született 1880-ban. A lányt részeges apja verte. A millennium idején Elza felszökött Pestre. Cselédként szolgált, mosogatott, pincérnő lett, éjszakai lokálokban táncolt. Majd megismerkedett Schmidt Miksával, aki lakást bérelt neki, de rajta kívül más férfit nem fogadhatott. Fabrik bácsi – így hívta Elza a nála jóval idősebb bútorgyárost – havi 25 ezer koronát fizetett neki, az ékszereit Párizsból hozatta. A férfi az írni, olvasni nem tudó, rossz modorú lányt kitaníttatta. Elza megtanult németül, franciául és zongorázni is. Schmidt a kapcsolatukat nyíltan vállalta, együtt jártak a Fővárosi Orfeumba, ahol azelőtt szeretője „büfédámaként” árulta bájait. Elzából azonban sosem lett igazi úrinő. Kitartója nem vette feleségül.

A Kiscelli Múzeum a Mágnás Elza-rejtély kapcsán tanulmánykötetet is megjelentetett. Ennek egyik szerzője Arany Zsuzsanna irodalomtörténész, aki Kosztolányi-kutatóként sokat foglalkozik a századforduló magyar társadalmával.

– Budapest akkoriban fejlődött modern metropolisszá. Hatalmas kulturális pezsgés volt, elindult a polgárosodás, ugyanakkor a társadalom feudális törésvonalai megmaradtak. A különböző rétegek között nem volt átjárás. Felső körökhöz tartozó férfi nem házasodott alsóbb osztálybeliekkel – említi Arany Zsuzsanna.

Szerinte Mágnás Elzához hasonlóan rengeteg vidéki lány jött akkoriban a fővárosba azzal a reménnyel, hogy munkát, férjet találjon. Ám többségükből cseléd lett, sokan prostituálódtak. Elza példája azért kirívó, mert neki sikerült kitörnie a nyomorból és felkapaszkodni.

Egy perverz gyáros

Kosztolányi Dezsőt különösen érdekelte a vidéki cselédlányok sorsa, Édes Anna című regényét is erről írta. A Mágnás-ügy is izgatta, elment a nő temetésére, a gyilkosok bírósági tárgyalásáról is beszámolt. Megírta, hogy Elza egymillió koronát hagyott hátra.

A gyilkosságnak óriási visszhangja volt, a bulvárlapok példányszámai ugrásszerűen nőttek. A holttestről készült fotográfiákat, metszeteket címlapokon közölték. Az újságírók még a boncolásról is tudósítottak, interjút készítettek a boncmesterrel, Krúdy Gyula pedig álnéven publikálva hívta fel az olvasók figyelmét: a Vörös postakocsi című regényben részletek találhatók a Mágnás Elza-ügyről is.

– Ez nem volt igaz, de az író így akarta reklámozni könyvét. Regénye persze azonnal elfogyott, újra kellett nyomni – tudjuk meg Arany Zsuzsannától.

Egyébként a Nyugat szerzői közül többen személyesen ismerhették Mágnás Elzát, hiszen ők is a Fővárosi Orfeumba jártak. A kávéházak, lokálok a polgári társasági élet agorái voltak, itt lehetett „első kézből” hírekhez jutni. A pletykákra Krúdy is nyitott volt. Mágnás Elza, az éj királynője című írásában olvasható: „Meglátogatta őt éjszakánként a gazdag bútorgyáros, aki perverz szenvedélyeiről volt valaha nevezetes Pesten. Így többek közt az volt a híre, hogy azokat a nőket, akik megtetszenek neki, fehér menyasszony ruhában, mirtuszkoszorúval, érckoporsóba fektette, és úgy imádta őket.”

– A korabeli lapokban arról is cikkeztek, hogy Schmidt Miksa a kiscelli kastélyában orgiákat rendezett. Sosem derült ki, mi volt igaz ebből – jegyzi meg Perényi Roland, aki hozzáteszi: a kastély egykori tulajdonosa valóban különc, ellentmondásos figura volt. Elzának olyan temetési szertartást tervezett, mintha az elmaradt esküvőjük lett volna. Három évvel később – az I. világháború kitörése után – feleségül vette a hadikórház igazgatónőjét, Weisz Lilit. Nászútra azonban hárman mentek. Az ifjú feleség, talán épp a pletykák miatt, félhetett a férfitól, s elhívta a nászútra legjobb barátnőjét, Dénes Zsófia írónőt is. Így utaztak el Schmidt ausztriai családi kastélyába. Az író barátnő emlékirataiban azt is lejegyezte: a hálószobában, az ágy fölött a férj szüleinek halotti koszorúi voltak felfüggesztve. (Weisz Lili 1919-ben öngyilkosságot követett el.)

A végzet asszonya

A valóságot és a legendát nehéz szétválasztani. A kor művészeti eszményében is ötvöződött a halál és az erotika kultusza.

– Kultikus alakká vált a végzet asszonya. A feminizmus térhódításával – részben annak ellensúlyozásaként – a festészetben, az irodalomban is megjelent a félelmetes, démoni nő alakja. E divatos sztereotípiákba beleillett Mágnás Elza. Rejtélye ezért is hatott annyira az írókra – magyarázza Arany Zsuzsanna irodalomtörténész.

A sokak által irigyelt és gyűlölt Mágnás Elza valószínűleg nagyon magányos és boldogtalan volt. Hiába lett belőle művelt nő, a polgári világ kitaszította. A szegények megvetették. A tót származású asszony csak a földijeihez tudott olykor kedves lenni: „Ha egy drótostótot megfoghatott, fölvitte magához, megebédeltette, és órákig elbeszélgetett vele” – írta Turcsányi Emília halála után Az Est.

Perényi Roland szerint a korszakot kettős erkölcsi mérce jellemezte. Viktoriánus szigorral hirdették a női tisztaság erényét, miközben virágzott a nagyvárosi prostitúció. Rengetegen írtak a romlott pesti éjszakai életről, ugyanakkor a művészek is ugyanennek a világnak voltak részesei. A Népszava 1914. január 16-i számában megjelent: „Több száz dolgozó ember szegénysége az a talapzat, amelyen a Mágnás Elzák szobra áll.”