Vedd vissza az irányítást Brüsszeltől!

Különbség van aközött, ami egy politikus hatalomban maradásához kell és ami az ország érdeke. Mert teljesen mindegy, mit gondolunk arról, hogy jobb-e Nagy-Britanniának az EU-n kívül, David Cameron úgy gondolta, hogy nem. Ennek ellenére kiírta a népszavazást a kérdésben. Tette részben azért, hogy elhallgattassa párton belüli ellenfeleit. Azokat a konzervatívokat, akik szintén csak politikai tőkét láttak az EU-ellenesség meglovaglásában, mint Boris Johnson. Johnson eredetileg nem is állt a Brexit pártján, de sosem lehetett volna miniszterelnök, ha Cameront támogatja. „Aki bedöfi a kést, az sosem lehet utód” – tartja a brit politikai közmondás, amely 1990-ben született, amikor Lord Heseltine sikeresen megpuccsolta ugyan a pártján belül Margaret Thatchert, mégsem ő lett a következő miniszterelnök. A párhuzam senkinek a figyelmét nem kerülte el, amikor Johnson végül kénytelen volt lemondani miniszterelnöki ambícióiról. A hátraarc után pedig még Lord Heseltine is csapatait hátrahagyva menekülő hadvezérnek nevezte Johnsont.

Miután az utolsó Brexit-párti konzervatív, Andrea Leadsom is visszalépett a jelöléstől, egy maradáspárti tory, Theresa May lett az új miniszterelnök. Ez azonban nem jelent visszavonulót Brexit-ügyben, bár a mikor és a hogyan továbbra sem világos, és napról napra változnak a kilátások. May nem támogatta ugyan a kilépést, de ettől függetlenül az lesz a feladata, hogy sikerre vigye – vagy elvigye a balhét.

May 2010 óta volt Cameron belügyminisztere. Bizonyos kérdésekben liberális – mint az egyneműek házassága vagy az embercsempészet elleni fellépés –, de a legismertebb, az ő nevéhez kötődő intézkedések mégis inkább rendpártiak. Bár belügyminisztersége alatt nem tudta érdemben leszorítani a bevándorlás mértékét, ez nem azért volt, mert meg sem próbálta. Megnehezítette például az alacsony jövedelműek Európai Unión kívüli hozzátartozóinak honosítását és kötelezte az évi 35 ezer fontnál kevesebbet kereső, nem az EU-ból jött bevándorlókat az ország elhagyására. Hasonlóképp mintegy 35 ezer végzett diákot utasítottak ki a hiányos angoltudásukra hivatkozva, és 2013-ban egy ideig minibuszok járták a városok bevándorlók lakta kerületeit, és hangosbemondón szólították fel az illegálisan Nagy-Britanniában tartózkodókat az ország elhagyására. Ezt a programot eredménytelenség miatt hamar befejezték, de nem nehéz elképzelni, mennyire megdobogtatta az akció a bevándorlóellenes szavazók szívét.

May kemény fellépését a bevándorlás ellen többen annak tulajdonítják, hogy bár ő maga liberális ez ügyben, de a populista pártok megerősödésének elkerülése érdekében szükségesnek tartja a látványos szigort. Az új miniszterelnök rendpártisága nem merül ki a bevándorlásban, és May egyéb lépéseitől is megnyalná mind a tíz ujját bármilyen európai populista politikus. May évekig küzdött az Európai Unió és a brit Human Rights Act azon rendelkezései ellen, amelyek megakadályozták egy radikális palesztin-jordán hitszónok kiadatását Jordániának. Ő maga is beállt abba a demagógiába, amely túlságos engedékenységgel vádolta a honosítási kérelmek elbírálását, valamint keményen fellépett a tudatmódosító szerek ellen. Ez ugyan megdobogtatja a rendpárti szíveket, de szakértők szerint a szabályozás egyszerűen betarthatatlan. A minden illegális, amíg meg nem engedjük alapelv pedig ártatlanokat fog évekre börtönbe juttatni.

Miniszterelnökként tartott első beszédében May megcélozta a centrumot, mind politikai, mind gazdasági kérdésekben. Hangsúlyozta a társadalmi igazságosságot, fellépést ígért a vállalati adóoptimalizálás és a sokakat ingerlő felsővezetői fizetések ellen, de ötletei között szerepelt a munkavállalók kötelező képviselete is a vállalati igazgatótanácsokban, valamint központi iparpolitika kidolgozása is. Gazdasági ötletei nemhogy nem konzervatívak, de egyenesen a Munkáspárt 2015-ös választási programjából származnak.

May új kormánya változást jelent a Cameron alatt bevett, barátokkal feltöltött, belső kabineten keresztül folytatott kormányzáshoz képest. Első kinevezettjei a szakterületen belül való befolyásukon túl koalícióépítő képességben is erősek. A legnagyobb meglepetés azonban Boris Johnson leporolása volt. A lejáratódott és csekély frakción belüli támogatottsággal rendelkező Johnson külügyminiszteri kinevezésének okát legfeljebb találgatni lehet. Egyesek szerint neki kellene elvinnie a Brexit-balhét, bár a kilépési tárgyalásokért felelős miniszter a kemény tárgyaló hírében álló euroszkeptikus, David Davies lett.

A Brexitnek és a lemondásoknak a konzervatívok válságához kellett volna vezetnie, egyelőre azonban nem így történt. Cameron hiába bukott bele a népszavazásba, a stabilitásra vágyó közvélemény jelenleg a pártjának kedvez – különösen amióta May letette a többi párt elképzeléseiből összeollózott programját. Ez azonban nem feltétlenül marad így. Elemzők kétféle forgatókönyvet látnak a Brexit lehetséges hatásait tekintve a brit kétpártrendszerre. Az egyik szerint a népszavazás sikeresen kifogta a szelet a Függetlenség Párt (UKIP) vitorlájából, a másik szerint azonban nem múlt el a nyomás a választási rendszer reformját illetően, sőt.

Az angol választási rendszer nem arányos, az egyéni választókerületekben egyszerű többséggel megválasztott képviselők rendszere bebetonozza a kétpártrendszert. A UKIP és a liberális demokraták egyaránt támogatnák az arányosabb választási rendszer kialakítását, hiszen az előbbit 20, utóbbit 10 százalék körül mérik – mégsem jutnak megfelelő képviselethez. Az erről indított népszavazás esélye azonban pillanatnyilag csekély.

A brit Konzervatív Pártot szokás a világ legsikeresebb pártjának nevezni. A 150 éves, az anglikán egyház, az állam és a monarchia hármasát hirdető pártot „természetes kormányzópártnak” is tartják, amely időnként új ellenfelet kap a kétpárti politikai váltógazdálkodásban. A húszas évekig legfőbb ellenfele a Liberális Párt volt, de addigra konszenzus született a liberalizmust illetően, így a whigeknek nem maradt önálló platformjuk. Az új ellenfél a Munkáspárt lett, a konzervatívok pedig ennek megfelelően változtak. A UKIP előretörésével azonban felrémlett az újabb váltás lehetősége. Egyesek szerint ennek volt hivatott elejét venni a népszavazás – és egyelőre úgy tűnik, sikerrel.

A UKIP a győzelem óta elveszítette legfontosabb alakját, Nigel Farage-t, aki arra hivatkozva mondott le (sokadszor), hogy sikerre vitte politikai álmát. Amit úgy is lehet fordítani, hogy nem maradt több „ügye” – sem neki, sem a pártjának. A Munkáspárt eközben belharcokkal van elfoglalva. Vezérét, Jeremy Corbynt sem kímélte a népszavazást követő politikai lavina. Őt ugyanis a kampány alatt Cameron embereitől Barack Obamáig mindenki győzködte, hogy álljon ki teljes mellszélességgel a maradás mellett – de fontosabb volt neki, hogy Cameront még véletlenül se támogassa. Így most egy 70 százalékos bizalmatlansági szavazás után a munkáspárti képviselők a lemondását követelik. A középutasságot elutasító Corbyn azonban fanatikus támogatást élvez a párttagság körében, és pillanatnyilag nincs esélyes kihívója. Az egész népszavazásból és az azt követő káoszból tehát eddig a konzervatívok jöttek ki legkevésbé rosszul, bár a populista közvélemény hosszú távon azért mégiscsak a populista politikusnak kedvez.