Váltás a Burg élén
A kőszínházi szezon közelgő vége egyúttal a Burgtheater új korszakának kezdete: Klaus Bachler tíz év igazgatóskodás után távozik. Utóda Bochumban és Zürichben vált ismertté – de rendezett Bécsben is. Matthias Hartmann már a császárvárosban van, ismertette első évi programját, sőt, megkezdődtek a szeptemberi bemutatók próbái is.
Jól elszaladt ez a tíz év. Talán azért is, mert a megelőző tizenhárom évtől eltérően a Bachler-korszak nem bővelkedett botrányokban, híján volt a feltűnést kereső és keltő megnyilvánulásoknak, nem provokált, vagy inkább: a Claus Peymann idején harcedzetté vált közönségnek meg se kottyantak az ő meghökkentő előadásai.
Annak idején, éppen tíz éve, a váltáskor – amelyet a német előd harsány búcsújával, önmagának állított emlékművével és mindennél botránygyanúsabb előadásokkal tett feledhetetlenné -, sokan kételkedtek abban, hogy ez a jóval visszafogottabb színházi szakember képes lesz megküzdeni a "hagyatékkal".. A nagyon magas elvárással, a vitathatatlanul kiugróan tehetséges Peymann pótlásával, egyben pedig az intrikáktól elgyötört társulattal.
Nos Bachler vette az akadályt. Talán mert Bécs szülötteként, előzőleg jó hét éven át a Bécsi Ünnepi Hetek intendánsa volt, szóval tudta, mire vállalkozik. A maga csöndesebb módján kiemelkedő előadásokkal ajándékozta meg a bécsi közönséget, felejthetetlen Hamlettel, Lear királlyal, de ugyanúgy színpadára invitálta a kortárs osztrákokat – Jelineket -, mint Peymann. Talán csak kevesebb harsonával. Sőt: új korszakot nyitott, amikor a nemzet színházába beengedte Hermann Nitsch elhíresült orgia misztériumjátékát, meztelenül vonagló szereplőivel, állattetemeivel és sok-sok vérrel.
Ez is kielégített egy igényt, hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt tíz évben a színház kihasználtsága igen jó volt. Ha most bajban is van az anyagiakkal, az nem a jegybevétel hibája, hanem az általános helyzeté, az évek óta változatlanul alacsony szubvencióé.
Bachler remek rendezőket hozott. Andrea Breth vagy 14 előadást állított színre – de nem félt Schliengensieftől sem, s engedte megvalósítani Martin Kusej nem mindig egyértelműen szerethető ötleteit is. Luc Bondy otthon van a Burgban, ami pedig a kisebb kamaraszínházakat, az Akademietheatert, a Kasinót no és a Vestibült illeti, ott sok fiatal kapott lehetőséget. (A Kasinoban most éppen Márai-darab van műsoron).
A tíz év sikerei közé tartozik a sok ifjú tehetség, akik mára a régi nagyok mellett a társulat fix részévé váltak. Minden bizonnyal Bachler stílusának is köszönhető, hogy például a korábban szinte teljesen visszavonult Klaus Maria Brandauer ismét parádés szerepet játszik a Burgban, vagy hogy a Peymann által Bécsbe csábított nagy német színészek egytől egyig maradtak.
Bachler épp az ellentéte volt a gyűlölve istenített Peymannak: távol állt tőle minden politika, s a bécsiek ezt is díjazták. Most egy ideje már inkább Münchenben tartózkodik: az ottani opera igazgatójaként készíti elő a következő évadot. A búcsúzkodás persze már megkezdődött, erre szánt darabokkal. A csúcspont június 30. "Voila, c'est fini!" a búcsújáték címe – kezdődik a színpadon, folytatódik a táncparketten, az utcán, zenével, búcsúbeszéddel, színjátékkal és partival.
Az új direktor viszont kemény munkával indít. Szeptemberben nem kevesebb, mint hét premier lesz a Burgban és a két kapcsolódó színházban. Az első mindjárt 4-én. A Faust parádés szereposztásban, Hartmann rendezésében, 4-5 órás előadásban. A skála széles: Kleist-darab és amerikai dráma egyaránt szerepel a kínálatban, az előbbi a zürichi Hartmann rendezés átvétele. Az új igazgató más előadást is hoz Svájcból, és jönnek vele kedvenc színészei közül is néhányan – Bécs csak nyerni fog velük.
A Zürichből Bécsbe települt művészeti vezetők egyébként lassan klubot is alapíthatnak: Hartmannon kívül a salzburgi új intendáns, Alexander Pereira-, és az Operaház zeneigazgatója, Franz Welser-Möst (mindketten 2010-től) szintén a svájci városból érkezik.
