Új világ Pakisztánban?
Ahhoz képest, hogy 65 éves története során Pakisztánt jobbára tábornok-diktátorok irányították, és nem akadt olyan választás, amelybe a katonák bele ne szóltak volna, a múlt szombaton csoda történt: az előző polgári kormány kitöltötte ötéves mandátumát, és békésen átadta a helyét a választásokon győztes riválisának. Ha mással nem, hát ezzel az aktussal történelmet csinált, mert egyik elődjének se adatott meg az a bizonyos öt év. Most Navaz Sarifnak, az új miniszterelnöknek kell történelmet csinálnia – igaz, másként. ACZÉL ENDRE írása.
Természetesen Navaz Sarif nem új ember a pakisztáni politikában; nem mondhatni róla, hogy a „semmiből jött”. Sőt, rekorder. Most került harmadszor az iszlámábádi kormány élére. A kilencvenes években (1990–93, illetve 1997–1999 között) két ízben is volt miniszterelnök, második mandátumát Pervez Musharraf tábornok katonai puccsa szakította durván félbe. Ám ez kicsit csalóka képet rajzol róla. Végtére is a nyolcvanas években azért kerülhetett be a pakisztáni politika fő áramába, mert a korábbi tábornok-diktátor, a kilenc éven át uralkodó Ziaul Hak (1977–1988) pártfogásába vette, és kinevezte a legnépesebb tartomány, Pandzsáb főminiszterévé. Musharraff-fal kétségen felül kevesebb szerencséje volt. Ez letartóztatta, bíróság elé állíttatta, életfogytiglanra ítéltette, s mindemellett örök távollétre a politikától – ám szaúd-arábiai barátai „elintézték” a tábornokokkal, hogy szabadlábra kerüljön, és szaúdi száműzetésbe meneküljön.
2007-ben – egy évvel a választások előtt – azonban hazatért, és miután Benazir Bhutto miniszterelnököt egy kampányrendezvényen meggyilkolták, csöndben „visszakapcsolódott” a politikába. Igaz, pártjának, a vallásos-konzervatív Pakisztáni Muszlim Ligának (PML) ekkor még esélye sem volt Bhutto örököseivel, a balközép Pakisztáni Néppárttal (PPP) szemben, amely aztán egészen mostanáig kormányon volt. De miközben ez a kormányzás (jórészt Gilani miniszterelnökkel) katasztrofálisra sikeredett, Navaz Sarif szépen „összerakta” szétzilálódott pártját, elnökké választatta magát, amúgy pedig – alapjában üzletember lévén – milliárdossá lett Pakisztán legnagyobb acélipari trösztjének, az Ittifak vállalatcsoportnak a tulajdonosaként.
Juszef Raza Gilani (akit egyébként Pakisztán hiperaktív legfelsőbb bírósága tavaly nyáron eltávolított pozíciójából) alighanem a szociális érzékenységére fizetett rá. Vagy arra is. A PPP magas felvásárlási árakat fizetett ki a parasztoknak terményeikért, bevezette a havi segély intézményét a legszegényebbeknek (tíz dollár havonta), csökkentette a gáz- és villanyrezsit, viszont csöppet sem enyhített az amúgy jó fejlődési potenciálú gazdaság krónikus baján: az áramhiányon. Pakisztán „pestise” az áramkimaradás lett – olykor napi húsz órára. Megszámlálni sem lehet, hány vállalat ment tönkre az energiaszűke folytán, amiért egyébként csak a kormányt lehetett kárhoztatni, lévén az áramtermelés állami tulajdonban. És a PPP-kormányt mindvégig a mindent átszövő korrupció levegője lengte körül, ahol a gazdagok minimális ellenszolgáltatás fejében sporttá fejlesztették az adóelkerülést.
A 2013-as kampányra mindennek tetejébe a PPP „fej nélkül” maradt, mert elnöke, Bilawal Bhutto Zardari – Benazir és a jelenlegi államfő, Aszif Ali Zardari fia – a merényletektől való félelmében Dubajból (!) irányította híveit, az apja meg tisztéből adódóan még csak beleszólni sem tudott a politikai harcba. Ilyenformán Navaz Sarifnak már nem a PPP volt az ellenfele, hanem egy olyan párt – „Mozgalom az Igazságosságért” (PTI) –, amelynek a jelenlegi parlamentben egyetlen képviselője sincs ugyan, de alapítója és vezére az ország „egyes számú celebje”: a hatvanévesen is nagyon jóképű Imran Khan. Róla tudni illik, hogy tíz éven át a krikettbolond Pakisztánban nemcsak kapitánya volt a nemzeti válogatottnak, hanem világkupát is nyert vele (1992). Oxfordban szerzett diplomát, playboyként és Anglia egyik leggazdagabb emberének, Sir James Goldsmith Jemima nevű lányának férjeként vált világhíressé. Pártját 1996 óta üzemelteti ugyan, de nem annyira szervezetként, mint egy hihetetlenül népszerű ember magánvállalkozásaként. Idén tavasszal „semmibe nem került” neki, hogy akár másfél százezer embert kicsődítsen egy-egy kampánygyűlésére – főként fiatalokat és lányokat-asszonyokat. Megjövendölte, hogy a PTI utcahosszal nyer a választásokon. Ebben a hitében azonban súlyosan csalódnia kellett, hiszen Navaz Sarif pártja egymagában több mandátumot szerzett május 11-én, mint a PPP és az övé együttvéve. Végleges adatok híján annyit lehet mondani, hogy az összes parlamenti helynek nem több mint 15 százaléka csak a PTI-é.
Kudarcát – ha egyáltalán kudarcról lehet beszélni – Imran Khan annak köszönheti, hogy túl sok volt a párhuzamos felület az ő pártja és a győztes, alighanem egypárti kormányt alakító PML, azaz Navaz Sarif pártja között. Mindketten pastuk, mindkettejüknek Pandzsáb (itt él a pakisztáni lakosság fele) fővárosa, Lahore a bázisa. Kampányaikban erősen Amerika-ellenes retorikával éltek, tiltakoztak a pakisztáni tálibok ellen bevetett amerikai drónok használata ellen, és mérsékelten iszlamista propagandát fejtettek ki – miközben tudott, hogy „amúgy” mindketten számítanak az Egyesült Államok jóindulatára. Sarif mellett a beágyazottság döntött. Neki volt pártgépezete, Imran Khannak pedig nem.
De egyvalamiből egyformán profitáltak. Miközben a pakisztáni militáns iszlamisták dühe szokás szerint a PPP ellen fordult, ők ketten „levajazták” saját tálibjaikkal, hogy kampányrendezvényeiket békén hagyják. Az Amerika-ellenesség és a világiasság hanyagolása megtette a hatását. Egyetlen bomba nem robbant Sarif és Imran Khan rendezvényein, holott az iszlamisták elvileg mindenkinek parancsba adták: ne szavazzon.
A jelek szerint Imran Khan most az új miniszterelnök egyes számú ellenzéke lesz, és a tálibok által uralt északnyugati határtartományban az ő pártja alakíthat helyi kormányt. A központi kormány kulcskérdéseinek megoldásában azonban kevés szava lesz. Mik ezek? Navaz Sarif már tizenöt évvel ezelőtt azt mondta, hogy politikai értelemben a mérsékelt, demokratikus török iszlamizmus, gazdasági értelemben pedig a malajziai – ugyancsak mérsékelten iszlamista – gazdasági modell az eszménye. Némileg szárazabban szólva ma: mindenekelőtt az ország elektromos ellátását kell rendbe hoznia. Lévén liberális, meglehet, a megoldást az áramtermelés privatizálásában látja. Ez egy. Kettő: rendezni kéne végre a kapcsolatokat Indiával (korábban ő erre komoly kísérleteket tett), és nem irtózni attól, hogy az indiai tőke behatol az országba. Az történetesen ugrásra készen áll, még ha a pakisztáni nacionalistákat a hideg is kiveri erre a gondolatra. Három: lévén az államháztartás helyzete katasztrofális, kuncsorogni kell egy újabb IMF-hitelcsomagért, ami azonban egy Amerika-ellenes légkörben majdnem kilátástalan. Négy: a jövőre esedékes amerikai kivonulás után Pakisztánnak mint patrónusnak tető alá kell hoznia Afganisztánban a kiegyezést a Pakisztánból operáló tálibok és a Karzai-kormány között. Öt: „örökre” távol kell tartani a tábornoki kart attól, hogy meghatározó szerepet vigyen a pakisztáni külpolitika alakításában, egyszóval érvényt kell szerezni a hadsereg fölötti teljes civil ellenőrzésnek, amely Pakisztánban minden, csak nem hagyomány.
Biztos, hogy Navaz Sarif nem akar háborúzni; nem akarja, hogy a pakisztáni hadsereg titkosszolgálata konfliktusokat idézzen elő Indiával, Kasmírban, Afganisztánban – általában eszközként használva az iszlamista terrort. De az új miniszterelnök ilyesmikről nem is beszél. Szerinte ha országa gazdaságilag erőre kap, akkor a törvényesség és a rend, továbbá a politikai szélsőségek problémái maguktól megoldódnak. Úgy legyen – bár egy dolog mondani valamit, és megint egy: tenni érte.
