Többesélyes forradalmak

Az arab forradalom első tanulsága, hogy a diktátorok nem bízhatnak demokratikus barátaikban. Azok az első adandó alkalommal elárulják őket. Akik évtizedeken át piros szőnyeget gördítettek Mubarak elé, a térség stabilitását biztosító államférfinak nevezték, ölelték, csókolták két oldalról, abban a pillanatban hátat fordítottak neki, amint a nép felkelt ellene. Azóta gyilkos diktátor. Mubarak, Kadhafi és Asszád utódai megtanulhatták, hogy a demokratikus országok vezetői csak addig tekintik barátnak őket, amíg uralmuk biztosnak tűnik, és a viszonyuktól hasznot remélhetnek.

De felejtsük is el azonnal annak a lehetőségét, hogy bármelyik fél tanulna a történtekből. A diktátorok ezután is méltóságteljesen vonulnak a piros szőnyegen, mert akkor is fontos nekik a demokratikus vezetők ölelése, ha tudják, hogy azonnal júdáscsókká válhat. Ami pedig a másik felet illeti, azt a kegyetlen diktatúrát még nem találták ki, amellyel a demokratikus országok ne tudtak volna közös nevezőre jutni, ha érdekük vagy nyugalmuk ezt kívánta. Kiegyeztek ők Hitlerrel, Sztálinnal és utódaival, pedig hozzájuk képest az arab diktátorok kispályások.

Beavatkozni!

Egy másik tanulsággal váratlanul az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) szolgált: elfogadta az 1973-as számú határozatot. Ebben elrendeli a Líbia feletti repülési tilalmat, és lehetővé tesz „minden szükséges intézkedést a civil lakosság védelmére”. Ez azt jelenti először, hogy Kadhafi harci gépeinek felszállását külső hatalmak légiereje megakadályozhatja. Másodszor, a „minden szükséges intézkedés” engedélyezése akár szárazföldi csapatok ideiglenes bevonulását is lehetővé teszi.

A BT döntését fordulópontként értékelte a világsajtó. Olyan határozatként, amely lehetőséget ad a nemzetközi jog új értelmezésére. Eddig a nemzeti szuverenitás elve volt a mértékadó. Az ENSZ alapokmánya kimondja, hogy „egyik tagállam sem véthet erőszakkal a másik territoriális sérthetetlensége vagy politikai függetlensége ellen”. A nemzeti szuverenitás így megfogalmazott elve, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás tétele mindmáig kedvelt érve a diktatúráknak. Nem az elvet, hanem az interpretálási lehetőségét látszottak megváltoztatni az elmúlt évek eseményei. Olyan világraszóló és nemzeti keretek között megoldhatatlan események, mind a föld felmelegedése, gazdasági világválság, atomkatasztrófa, bizonyítják nemzetközi megoldások szükségességét.

Politikai téren pedig előtérbe került az ENSZ alapokmányának az az eddig is érvényben lévő passzusa, amely engedélyezi a nemzetközi beavatkozást „a világbéke és a nemzetközi biztonság” veszélyeztetése esetén. A tétel eredetileg a támadó háborúk megakadályozására szolgált. De a kambodzsai, jugoszláviai, ruandai, szudáni vérengzés bizonyítja, hogy a konfliktusok legtöbbször országokon belül jelentkeznek.

A nemzeti szuverenitás elvének tiszteletben tartása mellett előtérbe került a nemzetközi megoldáskeresés fontossága. Ebbe az irányba tett első lépésnek tekinthető a hágai Nemzetközi Bíróság életre hívása. Háborús bűnösöknek, a népirtással vádolt személyeknek nem nemzeti, hanem nemzetközi bíróság előtt kell számot adni tetteikről. Ezt egészítették ki az ENSZ-tagállamok államfői és miniszterelnökei hat évvel ezelőtt a Védelmi felelősség című doktrínával. Ebben kötelezik a tagállamokat állampolgáraik védelmére. Ha nem képesek rá, vagy maguk fordulnak népük ellen, akkor a nemzetközi közösségnek kell közbeavatkozni, akár erőszakkal is. A nemzeti szuverenitás elve mellé az ember, az állampolgár került a nemzetközi jog homlokterébe.

Kadhafira és Asszádra ezek után minimum a hágai bíróság vár. Rosszabb esetben a forradalmárok végeznek velük. A legrosszabb persze az lenne, ha sikerülne nekik megszilárdítani hatalmukat. Akkor a demokratikus világ szeme láttára következne a véres megtorlás. Erre már volt példa, amikor a jugoszláv háború során Srebrenicában a holland kéksisakosok – ENSZ-felhatalmazás hiányában – lábhoz tett fegyverrel nézték, hogyan ölnek meg Milošević katonái nyolcezer bosnyákot.

Mi a tanulság?

Az ilyen szörnyűség megismétlődhet. A BT ugyanis mintha megijedt volna saját bátorságától: múlt csütörtökön orosz és kínai kezdeményezésre elvetette azt a javaslatot, hogy a Líbia esetében hozott döntést a civil lakosság gyilkolása ellen, Szíriára is alkalmazzák. Tette ezt annak ellenére, hogy Asszád elnök változatlanul lövet az ellene egy hónapja tüntető felkelőkre. Tanulság? Az, hogy amíg a BT-ben meg nem szüntetik az állandó tagok vétójogát, addig a világszervezet képtelen lesz betölteni alapokmányában rögzített hivatását.

A demokratikus országok eddigi botladozó magatartása az arab forradalmak esetében azt is világossá tette, hogy sem politikai, sem katonai téren nincsenek felkészülve egy ilyen kihívásra. Nincs egyetértés az Egyesült Államok és az EU között, a NATO-n belül, és az unió országainak politikája sem összehangolt. Kezdődött az egész Németország érthetetlen és ostoba magatartásával a BT-ben: az 1973-as határozat szavazásakor tartózkodott. Ezzel szembekerült nyugati szövetségeseivel – és közös táborba az oroszokkal, kínaiakkal. Aztán következtek az angolok és a franciák összehangolatlan akciói Líbia légterében. Majd vita arról, hogy a NATO is beavatkozzon-e a Kadhafi elleni háborúba, és ha igen, ki legyen a szövetséges haderők parancsnoka. Abban sem tudtak megegyezni, hogy a BT mandátuma lehetővé teszi-e szárazföldi csapatok bevetését. Amikor számos nemzetközi jogász igennel válaszolt, kiderült, hogy a beláthatatlan következmények miatt ezt senki sem vállalja.

Külön téma az Egyesült Államok szerepe. Washington mindjárt kezdetben világossá tette, hogy Afganisztán és Irak mellett nem akar harmadik szárazföldi háborút iszlám országban. Megelégedett azzal, hogy küldött két robotrepülőt.

És amíg most a demokratikus országok azon vitatkoznak, hogy hol, mikor, hogyan, ki, addig Líbiában és Szíriában gyilkolják a civil lakosságot. A líbiai felkelők könyörögnek a NATO-nak szárazföldi csapatok bevetéséért. Mára mindenki számára világossá vált, hogy Kadhafi zsoldosait nem lehet csak a levegőből legyőzni. Katonái civilben vegyülnek el a polgári lakosságban, kórházakból, mecsetekből lövik a felkelőket.

Semmi sincs rendben

És végül a menekültprobléma. Olaszok és franciák eddig annyira vitték, hogy – a demokratikus rendszerek nagyobb dicsőségére – megegyeztek az eddigi legsikeresebb európai szabadságjog, a szabad utazást biztosító schengeni egyezmény előírásainak szigorításában.
Az arab forradalom legnagyobb tanulsága tehát az, hogy Nyugaton a helyzet változatlan: semmi sincs rendben.