Tisztelt Szászi Júlia!

Nagyon szeretem a 168 Órát, de nincs pénzem megvásárolni, ezért ismerőstől összegyűjtve szoktam megkapni. Így történt most is. A július 12-i számban döbbenten láttam egy címet: A steyri mementó. Életemnek ugyanis egy rövid, de igen fájdalmas szakasza kapcsolódik e városhoz.

1939. szeptember 1-jén születtem. Édesapámat, a koldusszegény kovácslegényt Horthy semmiképpen nem tudta nélkülözni kalandor akcióiból, így drága apám szenvedő alanya volt a doni katasztrófának. Csodával határos módon menekült meg, sebesülten gyalogolt Kijevig, és került haza 1943 májusában lélekben megrokkanva, testben tönkremenve. Többé nem tudta a kovácsmunkát végezni, de élni kellett, így került a mai Szigethalomra a Weiss Manfréd Repülőgépgyárba hegesztőnek. A gyárat aztán lebombázták, apa 1944 decemberében szabadságot kapott, de visszamenni már nem tudott. 1945. február elején a csendőrök válaszút elé állították: vagy bevonul az immár Magyarországon zajló harcokhoz, vagy jelentkezik a gyárnál (gondolom, Szombathelyen), ugyanis újság által kerestették az alkalmazottakat, hogy családostól Nyugatra telepítve folytassák a repülőgyártást. Szüleim ez utóbbit választották, így indultunk el február 17-én Németország felé: szüleim, akkor 11 hónapos kishúgom és én.

Soha nem jutott el a gyár vonata Augsburgba, de mi rengeteg szenvedésen mentünk keresztül. Steyrbe kerültünk lágerba, ott halt meg tüdőgyulladásban-gyógyszermérgezésben imádott kishúgom 1945. április 9-én (miközben édesapám Amstettenben vasutat épített).

Emlékszem Steyr főterére – egyszer ott ültem a szüleimmel egy padon, amikor zsidókat hajtottak. Rongyokban levő embertömeg, néhányan egy kordét húztak, amelyről emberek lógtak le: fejek, karok, lábak – kiből mi látszott. Szüleim nem titkoltak előttem semmit, pontosan elmondták, mit látok. Lehet, hogy az Ön által megírt menet volt? Emlékszem, sütött a nap, kora tavasz lehetett, hiszen május 2-4-én bejöttek az amerikaiak meg az oroszok. Én láttam azt a menetet!

Kishúgom a steyri temetőben nyugszik – egész életemben szerettem volna még egyszer elmenni oda. Most azt hiszem az Ön cikke alapján, hogy a temetőt talán nem számolták fel.

Már tudom, soha nem lesz lehetőségem még egyszer eljutni Steyrbe, hogy igazán kisírhassam magam, de legalább tudni szeretném, megvan-e még az anyakönyv, amely őrzi kishúgom drága nevét, a szörnyű pillanat emlékét, amikor a láger fából ácsolt ágyán már többé nem ébredt fel.

Köszönöm hallatlan türelmét:

Mazzag Jánosné
(Németh Erzsébet)