Terrortámadások Párizsban

Manuel Valls miniszterelnök még januárban, a prófétát gúnyoló karikatúrák miatt megtámadott és lemészárolt Charlie Hebdo-szerkesztőség és egy kóser szupermarket elleni merénylet után azt jósolta középiskolás honfitársainak, hogy az ő nemzedéküknek bizony együtt kell élniük a terrorveszéllyel. De arra, ami pénteken történt, ő sem számíthatott. A januári elkövetők – két francia-arab fiatalember – „célzott kivégzéseket” hajtottak végre (amíg csak le nem lőtték őket), de a legalább 132 emberrel végző „nyolcak” nem ellenségekre vadásztak, hanem, mondjuk így, akárkire, aki épp a vacsoráját költötte a hétvége szokás szerint legforgalmasabb estéjén. A válogatás nélküli, szándékos gyilkolássorozat példa nélkül álló volt, és még csak nem is pár étteremben csúcsosodott ki, hanem egy koncertteremben, ahová a gyilkosok eredetileg nem is igyekeztek. Ennek a népszerű helynek a neve Bataclan, épp egy amerikai heavymetal-banda adott koncertet másfél ezer fiatalnak, amikor legalább három gyilkos, felfedezve a páratlannak ígérkező „zsákmányt”, betört a Bataclanba, és elkezdte lemészárolni a közönséget. Az áldozatok (lapzártáig 132 ember) java – majdnem száz fiatal – innen való. (Két magyarnak kalandos körülmények között sikerült megmenekülnie.)

Ennek előtte – úgy fél tíz tájban – a nemzeti labdarúgó-stadionnál különös jelenetek zajlottak le. Egy terrorista az egyik kapunál alávetette magát a motozásnak, és amikor a biztonsági őr – természetesen – látta az övén a robbanóanyag-füzért, nyomban végzett magával. Két társa meg sem próbált bemenni a stadionba, ők minden további nélkül bekapcsolták a gyújtószerkezetet. Siettek, hogy mielőbb a paradicsomba jussanak. Bent nyolcvanezer ember hallotta a robbanások zaját (akik a magyar sporttelevíziót nézték, mint például én, azok is), de persze senki nem gyanakodott öngyilkos robbantókra. Kivéve az elnök testőreit, akik nyilván szemmel tartották a környéket is, és nyomban kimenekítették Hollande-ot a helyszínről. Bármennyit mondják is nekem, hogy az „akciót” gondosan előkészítették, ennél dilettánsabb terrorakcióról nem tudok.

Már ami a stadiont illeti. Ott a szándékolt vérfürdőből semmi sem valósult meg – ellentétben az éttermekkel és kivált a Bataclannal. A koncertterem felől az élő tévéadások eleinte azt jelentették, hogy túszejtés folyik. Egy fenét! A gyilkosoknak eszük ágában sem volt túszokat ejteni, csak ölni, ölni. (Túszokat két, ennél sokkal rettenetesebb merényletnél, a moszkvai Dubrovka színházban, 2002-ben, illetve két évvel később az észak-oszétiai Beszlan iskolájánál ejtettek csecsen merénylők. Mindkét esetben sokkal nagyobb volt az áldozatok száma, mint Párizsban.) Még szerencse, hogy a kommandósok akkor érkeztek meg a helyszínre, amikor a koncertezők túlnyomó többsége még élt (vagy elmenekült, mint a magyarok), és két terroristát azonnal kinyírtak, meghagyván a harmadiknak az öngyilkosság örömét. A negyediket még keresik – alighanem ő volt a belga sofőr.

Hollande elnök a történtekért nyomban az Iszlám Államot (ISIS) tette felelőssé, anélkül egyébként, hogy a nyomozás akár elkezdődött volna. És ettől a perctől végeláthatatlan vita kezdődött a közösségi portálokon arról, hogy vajon valóban az addig csak Szíriában és Irakban, legfeljebb még Libanonban tevékeny fanatikus szervezet emberei-e a tettesek.

Én magam azon a nézeten voltam mindig is, hogy az ISIS nem exportál, hanem importál terroristákat – Franciaországból meglehetősen sokat tudott –, mert „odahaza”, mármint a kalifátusban, nagyobb szükség van rájuk. Az ISIS, ellentétben az al-Káidával és annak mára teljesen önállósult sejtjeivel, „leányaival”, soha nem mutatott érdeklődést nyugat-európai merényletek iránt; a térség annyiban foglalkoztatta, hogy hány embert képes onnan toborozni a saját zászlaja alá. Tény, hogy van világméretű hálózata. De, hogy stílszerű legyek, elvadult moszlim prédikátorok és ügynökszimpatizánsok révén eddig csak „behálózott”: férfiakat, nőket, fiúkat, lányokat, akiket vagy a papok, vagy az ISIS katonai sikerei részegítettek meg.

Annyiban kell módosítanom a nézeteimen, hogy az ISIS – még számok is állnak a rendelkezésünkre – a hozzá szerződött, általában Törökországon keresztül érkező „szent háborús” harcosjelölteket nemcsak kiképezte, csatába küldte vagy épp terrorakciókra használta fel, hanem négy-ötszáz embert vissza is küldött az anyaországba. Ennyire becsülik azoknak a franciáknak (és briteknek) a számát, akiket ismeretlen megbízással az ISIS „repatriált”. Elképzelhető, hogy abban a menetben, mely részben az úgynevezett nyugati-balkáni, részben a déli útvonalon érkezett Európába, ilyen emberek is voltak, bár Franciaország – Németországgal, Svédországgal és Nagy-Britanniával ellentétben – soha nem volt klasszikus célpont. Oda viszont, lévén schengeni terület, sokkal könnyebb fegyvert és robbanóanyagot bevinni, mint mondjuk az útlevél- és vámellenőrzést mind a mai napig fenntartó Nagy-Britanniába, ahol ráadásul a fegyvertartásnak roppant szigorú szabályai vannak.

Nos, ha van terroristaexport, annak a hátterében egyfajta stratégiaváltásnak kell megbújnia. Az ISIS eddig is súlyt helyezett arra, hogy féljenek, sőt rettegjenek tőle. De nem Európában, hanem az Iszlám Állam területén. Megállás nélkül gyilkolta a neki nem tetsző kisebbségeket, a túszul ejtett „fehér embereket”, s nem késlekedett a brutális kivégzések videóival a nyilvánosság elé állni. Ám ha a terroristáitól Európában kezdenek el félni, akkor új helyzet van. Melyet, meglehet, a kétségbeesés szült. Tudniillik az Irakot bombázó amerikai „koalíció”, a Szíriát bombázó amerikai–francia légikötelékek, a drónok, a harcos kurdok csapásai megtették a hatásukat. Az Iszlám Állam létezik, de láthatóan defenzívában van és területileg is visszaszorul. Kulcsfontosságú városokat veszített el, veszélybe került a Moszulban és környékén kitermelt és „feketén” eladott kőolaj szállítási útvonala. És minél gyöngébb valaki, annál inkább akar erőt felmutatni. A párizsi vérfürdő csak ilyen célt szolgálhatott. És annyiban már el is érte a kívánt hatást, hogy a párizsiak minden ártalmatlan dörrenésre menekülnek a négy égtáj felé, megbújnak kapualjakban, üzletekben.

Franciaország „könyörtelen” megtorlást ígért. Tegyük fel, hogy a Charles de Gaulle repülőgép-hordozóról, amely épp most érkezett meg az öböl térségébe, háromszor annyi francia gép száll fel az ISIS bombázására, mint most – Jordániából és Katarból. Tegyük fel, hogy – noha, mint a közkeletű bölcsesség tartja, levegőből csak csatát lehet nyerni, háborút nem – porig bombázzák az egész ISIS-t. De tűnődjünk el egy vadabb ötleten. Szíriát elárasztják számos nemzet szárazföldi csapatai. Ha eldöntik, ki ellen harcolnak majd (van választék), befejeződhet a polgárháború, és hazatérhet vagy hatmillió menekült. Mindez persze illúzió, mert Afganisztán és Irak után senkinek nincs kedve szárazföldi csapatokat küldeni a Közép-Keletre. Katonai erőszakkal nem lehet megszabadítani Szíriát attól az átoktól, amely öt évvel ezelőtt rászabadult, mert épp elég hazai és külföldi „vevő” van arra, hogy védenceinek pozíciói sértetlenek maradjanak.

A fél világ abban hisz, hogy ha Szíriában befejeződik a háború, akkor megszűnik a modern kori népvándorlás, a menekültáradat. Legalább onnan. De most a párizsi merényletről beszélünk, iszlamista fanatikusok rémtettéről. Kellett ehhez polgárháború?

Nyolc évvel a szíriai polgárháború kirobbanása előtt a moszkvai Dubrovka színházban öngyilkos csecsen túszszedők vagy ezer túszt ejtettek, és az orosz biztonsági szervek annyira sikeresek voltak, hogy noha egyik terroristának se sikerült felrobbantania magát, a túlmérezett altatógáz, amit a színházba befecskendeztek, kétszáz halottat produkált. Két évvel később jött Beszlan, a dél-oszétiai iskola, ahol ugyancsak csecsenek ejtettek vagy ezer túszt, közöttük számos gyereket. A halottak száma itt 334 volt, 176 gyerek pusztult el. Ugyanebben az évben a madridi helyiérdekű vonathálózatban robbantottak észak-afrikai iszlamisták: százötvenen pusztultak bele. Egy évre rá: londoni metró (meg egy emeletes busz). Brit születésű, Észak-Angliából jött terroristák végeztek 55 emberrel. 2008-ban – bár ez nem Európa – ugyancsak iszlamista fanatikusok lődözgettek négy napon át mumbai (bombayi) polgárokra – itt majdnem kétszázan haltak meg. Sehol se volt polgárháború, sehonnan nem indultak migránsok, életüket mentendő.

Mindezt csak illusztrációnak szánom ahhoz, hogy kijelentsem: súlyosan téved, aki a terrorizmus és a migráció között összefüggést sejt. Előbbi évekkel megelőzte az utóbbit.

Még hozzáfűzhetném, hogy az Afganisztán ellen vívott sikeres amerikai háború (2001) csak látszatra végzett a tálibokkal meg az ottani polgárháborúval. Mindkettő előbújt a földből – és Afganisztánból megint úgy menekülnek az emberek, mintha másfél évtized alatt semmi se történt volna. Az iszlám üdvtan, amely egy felvilágosodás előtti állapotnak a terméke, kiirthatatlan egyelőre, és torát üli olyan országokban, ahol emberek ezrei vállalják a mártíromságot csak azért, hogy minél előbb találkozhassanak Allahhal.

A migráció „klasszikusan” olyan helyek/országok produktuma, amelyeket egyszerre szaggatnak vallási és valláson belüli – különösen szunnita és sííta –, továbbá törzsi és politikai ellentétek, életformák, és amelyeket részben helyi politikai, katonai és vallási vezetők, részben idegen hatalmak lovagolnak meg. Ha mindennek egyszerre véget lehetne vetni, akkor megszűnne a migráció.

A kérdés ugyebár az, hogy miként védjük meg Európát. Pontosabban – de ezt a politikailag korrekt beszéd nem engedi meg – hogyan szigeteljük el? Az Észak megteheti, a Dél a maga sok tízezer kilométeres tengerpartjaival nem. Más megoldást nem látok, mint a gondoskodást azokról, akik „valódi” menekültek és „valódi” rászorultak, mert nincs hol élniük, nincs mit enniük, nincs hol iskoláztatniuk a gyerekeiket. A gondoskodáson nemcsak az uniós országoknak, hanem – valóban – az egész világnak osztoznia kell. Kellene.