Tavasz után ősz és tél
Ha létezne olyan kifejezés, hogy „az arab tavasz szavatossága”, mellé kéne írni, hogy lejárt. Nem százszázalékosan ugyan, de a Tunéziától Líbián és Egyiptomon át Szíriáig húzódó ívben talán Tunisz az egyetlen hely, ahol csillog még a demokratikus átalakulás reménye; mindenütt másutt régi és új diktátorok harcolnak iszlamistákkal, terroristákkal, törzsi milíciákkal és – magával az anarchiával. ACZÉL ENDRE írása.
Épeszű ember nem gondolná, hogy egy szabad ország elvileg jól őrzött miniszterelnökét fényes nappal fegyveres milicisták néhány órára elrabolhatják. Azt pedig, hogy ugyanezek a milicisták történetesen az elrabolt ember saját belügyminisztériumához „kötődnek”, azaz normális körülmények között annak a szolgálatában állnak még kevésbé.
Pedig Líbiában, illetve a líbiai fővárosban ez történt. Egy tréfás nevű csoport – „a Líbiai Forradalmárok Hadműveleti Szobája” – Tripoli legelegánsabb szállodájában, a Corinthiában rabul ejtette Ali Zeidan kormányfőt, közleményük szerint büntetésül azért, mert Zeidan tudomásul vette, hogy amerikai kommandósok október 5-én lefogják és külföldre szállítsák Abu Anasz al-Libit, az Al-Káida terrorszervezet egyik ottani kulcsemberét. (Al-Libi alighanem New Yorkban fog kikötni, mivel vádat emeltek ellene egy éppen 15 évvel ezelőtti iker-terrortámadás, a kenyai és tanzániai amerikai nagykövetség felrobbantása miatt.)
Fegyver, mint a pelyva
Zeidan nem iszlamista, viszont a líbiai parlamentben – és vélhetően a belügyminisztériumban is – szép számmal ücsörögnek olyan alakok, akik kötődnek az egyiptomi Muszlim Testvériséghez, és megpróbálnak szabadulni tőle. Ez azonban apróságnak tetszik ahhoz képest, hogy a miniszterelnök elrablói száz gépkocsival (!) voltak képesek felvonulni a Corinthia Szálló elé, holott csak egyek az országot benépesítő fegyveres csoportok (milíciák) közül. A megdöntött és kivégzett Kadhafi, volt diktátor-elnök ellen indított népi felkelés és a francia–brit légi háború (2011) idején az erősen törzsi tagozódású Líbia szinte minden városában és oázisában önálló milíciák alakultak, amelyek – tekintet nélkül arra, hogy az országnak választott parlamentje és kormánya van – ma is élnek, és azt csinálnak, amit akarnak. Fegyverük, mint a pelyva – végtére is Kadhafi őrizetlenül maradt hatalmas raktárait, készleteit fosztották ki. Ha nem tetszik nekik egy kormányrendelet, szabotálják. Egyikük már két éve foglyul ejtette Kadhafi fiát és „trónörökösét”, Szaifot, és azóta se adja ki a bíróságnak. Mások idén augusztusban azzal voltak elfoglalva, hogy rátegyék a kezüket a helyi olajtermelésre – amely amúgy is gyászosan visszaesett, holott másból nincs központi jövedelem –, és zár alá helyezzék az olajkikötőket. A nagy amerikai olajtársaságok, amelyeknek hosszú távú szerződéseik vannak a kormánnyal, máris a kivonuláson gondolkodnak.
A majd negyedszázadon át uralkodó Kadhafi ezredesről az a hír járta, hogy hatalmát a törzsek közötti egyensúlyozó-képességének köszönhette. Politikai elemzők az ezredes bukása után jelezték, hogy problematikus lesz egy döntően törzsi szerkezetű országban parlamenti demokráciát működtetni. Amire történetesen jó példa a két éve polgárháborúval küszködő Szíria is, ahol Aszad elnök (és egész rendszere) egy létszámára nézve kicsi kisebbség, a síita alavita szekta köré építette a hatalmát, de a szunnita többséggel szemben számíthat más kisebbségek – keresztények, kurdok, drúzok – támogatására is. Olyannyira, hogy ellenfelei, részben megfelelő katonai eszközök hiányában, részben belső (törzsi és politikai) ellentéteik miatt képtelenek vele szemben ötről a hatra jutni. Igaz, Szíriában elmaradt az a külföldi légicsapás, amely Kadhafi hadseregét mozgásképtelenné tette, majd teljesen szétzüllesztette. De ettől még a „politikai demográfia” gőzerővel működik. Ahol nem Aszad hadserege az úr, ott a szunnita milíciák a közéjük beszivárgott, importált iszlamistákkal, dzsihádistákkal ugyanúgy garázdálkodnak, ahogyan líbiai „testvéreik”. Patthelyzet itt, patthelyzet ott.
Az Egyesült Államok és a „műveleteket” irányító Obama elnök semmivel nem büszkélkedhet. A demokráciaexport bukott opció, noha ideig-óráig – az arab tavasz idején – életképesnek látszott. Líbiában akár ki is szikkadhat az Exxon, az Occidental, a Marathon és a többiek haszna, és az egész kőolajtermelésen az anarchia uralkodhat el. Szíriában likvidálhatják ugyan Aszad vegyi fegyvereit, de ez orosz ötlet, nem amerikai, és a diktátor – akinek Obama szerint „mennie kell” – helyzete még csak meg sem rendült. Ám a tehetetlenségen túl a legrosszabb amerikai húzás alighanem az Egyiptomnak kijáró amerikai katonai-pénzügyi segély megnyirbálása volt, büntetésként azért, mert az országot uraló katonai junta (al-Sziszi tábornok és köre) az istennek se akarja gyorsan helyreállítani a demokráciát.
Nézzük ezt a helyzetet közelebbről, végtére is Egyiptom volt az arab tavasz fő reménysége. A szabad választások eredményeképpen hatalomra jutott Muszlim Testvériség, illetve annak frontembere, Mohamed Murszi elnök – noha módfelett óvatos volt Izrael dolgában – kormányerőként inkompetensnek, impotensnek és korruptnak bizonyult, ami egyenes úton vezetett odáig, hogy a diktátortól, Mubaraktól örökölt, az amerikai vezérkarral szorosan együttműködő egyiptomi katonai elit júliusban rövid úton véget vetett Murszi országlásának.
Elfogva, betiltva
Azóta viharos ütemben folyik a visszarendeződés. Ma már ott tartunk, hogy a Sziszi-klán az őrizetben levő volt elnököt gyilkosságra való felbujtás vádjával bíróság elé akarja állítani; a Muszlim Testvériséget de jure betiltották, vagyonát elkobzásra ítélték. Az ország kettészakadt állapotban lévén, körülbelül ugyanannyian tüntetnek a katonák mellett, mint ellenük, állandó csaták folynak a Mubarak elleni lázadás ikonikus pontjáért, a kairói Tahrir térért – a hadseregvezetés úgy döntött: nincs más választása, mint a megtorlás gépezetét továbbgörgetni. A Mubarak-rezsim elleni demokratikus lázadásnak közel sem volt annyi halottja és sebesültje, mint július óta az iszlamista tüntetőkkel szembeni rendészeti akcióknak. Kilátás sincs arra, mikor tartanak újból demokratikus választásokat. Egyiptom visszatért a Nasszer, Szadat és Mubarak idején alkalmazott módszerekhez.
Önmagát jelöli
Ezt elégelte meg a demokrácia látszatára kényes, akár álszentnek is mondható Obama-adminisztráció. Két hete „lecsippentett” pár száz milliót az Egyiptomnak nyújtott katonai segélyből, de persze nem annyit, hogy ne jusson bőven elegendő az Izrael számára oly kényes Sínai-félszigeten a terrorizmus elleni harcra. Ott a palesztin Hamasszal rokonszenvező, beszivárgó „al-káidások” ölik az egyiptomi katonákat és rendőröket; s a terület akkora, hogy elvi demilitarizáltsága folytán gyakorlatilag ellenőrizhetetlen.
Izrael erősen helytelenítette az egyiptomi junta megbüntetését, amire saját érdekei szempontjából minden oka megvolt. Csakhogy, ha az amerikai törvények szerint jár el, akkor Obamának minden egyiptomi segélyt fel kellett volna függesztenie. Tudniillik e törvények szerint egy olyan ország, ahol katonai puccsot hajtanak végre, eleve érdemtelen Amerika támogatására. Al-Sziszi hatalomátvételét azonban Washington nem hajlandó puccsnak minősíteni, amiképp arról sincs emlékünk, hogy ilyesmit tett volna, amikor a török tábornoki kar rendre megpuccsolta a neki nem tetsző polgári kormányokat. A „reálpolitika” az adott közel-keleti koordináták között azt követeli meg, hogy Washington csak annyira gyöngítse az egyiptomi vezérkar eszközállományát, aminek hatása e kulcsország ütőképességére, Izrael védettségére nincsen. És az egyiptomi főtiszteket továbbra is Amerikában képezik ki, az iszlamisták az ő Murszijukkal egyetemben pedig mehetnek bíróságra, börtönbe, illegalitásba.
Ad notam: al-Sziszi tábornok egyáltalán nem zárta ki, hogy jelöli önmagát a „valamikor” esedékes elnökválasztásra. S ezzel majd bezárul a kör.
