Szerbia az unió küszöbén

A múlt év decemberében az unió még visszautasította a tagjelölti kérelmet, mondván, a szerbeknek, bármennyire igyekeznek is minden fronton, valamilyen fokon rendezniük kell a viszonyukat a Koszovó Köztársasággal, amelynek függetlenségét Belgrád nem ismeri el, sőt alkotmánya szerint „soha” nem is fogja elismerni, lévén ez a „tartomány” Szerbia autonóm, de integráns része. Ami úgy önmagában, az unión kívül mellékes kérdés volna, csakhogy 27 uniós tagország közül 22 (közöttük Magyarország) elismerte Koszovó 2008-ban, egyoldalúan kikiáltott függetlenségét; csak azok nem tettek így, amelyek tartanak saját nemzeti kisebbségeik önállósulási törekvéseitől (Szlovákia, Románia, Spanyolország, Görögország, Ciprus).

2011 márciusában az unió „összehozta” a szerb és a koszovói feleket, ami a nap végén nem vált hiábavaló erőfeszítéssé. A tárgyaló küldöttségek reálpolitikai megfontolásoknak vetették alá magukat. Egyrészt (ami a dolog könnyebbik fele volt) kijelölték a határátlépő pontokat, amivel Szerbia de facto elismerte, hogy itt két külön ország létezik. Másrészt (ami a nehezebbik fele) Szerbia hozzájárult ahhoz, hogy az úgynevezett regionális tanácskozásokon Koszovó Köztársaság önálló jogalanyként/szereplőként léphessen fel, csak épp egy csillaggal (*) a neve fölött. A csillag azt az üzenetet fogja továbbítani ezután, hogy Koszovo státusa „vitatott”.

Koszovó!

Mint minden kompromisszum, ez is nyitva hagyta a legfájóbbat: hogy tudniillik Koszovó szerbek lakta, területileg kicsiny északi fele kinek a joghatósága alá tartozzék. Tény: az ottani önkormányzatok teljesen „szerb üzemmódban” működnek, Belgrád naptára szerint rendeznek választásokat, szerb pénzt használnak, szabadon járnak ki-be Szerbiába, és semmiből nem kérnek, ami albán. Mindez súlyosan sérti ugyan a koszovói függetlenséget és szuverenitást, de változtatni egyelőre nem lehet rajta. Amiképp a koszovói albánok semmi szín alatt, semmi körülmények között, semmilyen engedmény dacára se kértek a szerbiai uralomból, olyképpen a Koszovó északi részén, egy tömbben élő szerbek sem hajlandók alávetni magukat Pristina, azaz az albánok akaratának.

Az unió semmit sem erőltetett, ami kivihetetlen, ilyenformán a függő kérdések függőek maradtak, és a koszovói albánok leshetik, hogy ők mikor kerülnek „közelebb” Brüsszelhez, az unióhoz (ami nekik is szent céljuk), mert társulásra, pláne belépésre csak olyan országok alkalmasak, amelyeket mind a 27 tagország elismer. Szerbia tagjelölt lett, de Koszovó elismertsége – pozitív értelemben – semmit sem változott. Akik eddig nem ismerték el, most sem ismerik el, viszont ők valamennyien, a többi 22-vel együtt kinyilvánították szimpátiájukat Szerbia iránt.

Derült égből

Illetve egyvalaki csak nagyon vonakodva. Amikor már minden sínen látszott lenni, előjött a román diplomácia azzal, hogy Szerbiában az ott élő vlachokat („oláhokat”) megfosztják kisebbségi jogaiktól, márpedig ez tűrhetetlen. Mondjuk el itt, hogy a szerbiai Vajdaságban létezik román kisebbség (amiképp jó néhány más is), amelynek semmi baja. Viszont a nem Romániához közel, hanem Szerbia délkeleti részén élő negyvenezer fős vlach kisebbség egyik fele szerb származásúnak és ajkúnak tekinti magát, a másik románnak.

Ezt a témát „kapta elő” – derült égből – Bukarest a szerbek befogadásának előestéjén, amikor már mindenki azt hitte, hogy a koszovói problémák megoldásával, illetve elnapolásával minden rendeződött. Diaconesc- román külügyminiszter Brüsszelben hosszasan sorolta a vlach (szerinte román) sérelmeket – Romániában hamarosan választások lesznek, és ilyenkor a nacionalista kártyát valaki mindig előhúzza –, és kilátásba helyezte, hogy ha ezeket nem orvosolják, akkor ő megvétózza Szerbia tagjelöltségét.

Ez tipikus műbalhé volt. Az uniós illetékesek pontosan tudták, hogy a románok mesterséges alkupozícióba akarják magukat hozni: nem vétózunk, súgták, ha ti beengedtek bennünket a schengeni övezetbe. (Az ide vonatkozó román és bolgár igyekezet jó ideje megtörik néhány uniós ország, főként Hollandia ellenállásán.) Na nem! – hangzott a válasz.

Bizarr alku

Erre Diaconesc- visszavonult, és kötött egy kisebbségvédelmi alkut szerb kollégájával. (Bizarr történet volt, szentigaz. Tudniillik a kölcsönös kisebbségvédelemről Románia és Szerbia már 2003-ban egyezményt kötött, csak akkortájt a vlachok még nem számítottak nemzeti kisebbségnek...) Schengen így se sikerült Bukarestnek, bár mi, magyarok, éppenséggel boldogok lennénk, ha az övezet határa nem Ártándnál, hanem a Fekete-tengernél húzódna. Ami terhet mi viselünk, a határőrizet lebontása után átvehetnék a románok.

Mint látni, az unióban olykor roppant érdekes tud lenni az élet, kár, hogy apró-cseprő ügyek miatt.

Szerbia szempontjából azonban van igazán „nagy ügy”. Az tudniillik: mikor kezdődhetnek meg a csatlakozási tárgyalások? Ugyanerre vár évek óta Montenegró (jobb eséllyel) és Macedónia (rosszabbal). Törökországot meg bő évtizede hitegetik. Tadic szerb elnöknek kevés illúziója van: ő úgy az évtized végére „kalibrálja” országa végleges csatlakozását; azt persze tudja, hogy tagjelöltként Szerbia az eddiginél sokkal nagyobb anyagi támogatást kap majd az uniótól, és ez pestiesen szólva nem semmi. (Mi is élveztük a tagjelölti státus hasonló előnyeit.)

A lényeg az, hogy Szerbia lebombázása (1999) és a Milosevic-rezsim önpusztító diktatúrája után több mint egy évtizeddel a szerbek elérték azt, amire vágytak: „európainak” tekintik őket, nem pedig páriának. Még ha belefáradtak is egy kicsit a hosszas várakozásba. (Egy friss közvélemény-kutatás szerint kevesebb mint ötven százalékuk pártfogolja már az uniós tagságot. Hm.)

Persze a hozzám hasonló „kibic” hajlamos elmosolyodni ama eufória láttán, ami a szerb kormányt manapság rabul ejti. Láttam már ilyet. Történetesen Magyarország is megváltást, gyors felzárkózást remélt az uniós tagságtól, és az lett belőle, amiben ma, 2012 tavaszán élünk.

Uniós pénz

Egyébként Szerbia makrogazdasági mutatói egyáltalán nem rosszak. Az államadósság GDP-hez mért aránya fele a mienknek, az államháztartás hiánya valamivel négy százalék fölött elfogadható, a szolgáltatásoknak a nemzeti jövedelemből kihasított aránya (60 százalék) egy életképes gazdaság érzetét kelti. Viszont a munkanélküliség hovatovább spanyol méretű – húsz százalék fölött van.

Ha a frissen beáramló uniós pénzek ezen az egyen változtatni tudnak – márpedig a tapasztalat azt mutatja, hogy Európa „erősei” ráharapnak a frissen felkínált piaci lehetőségekre –, akkor még indokoltnak is gondolhatnánk a belgrádi eufóriát. Sok szerencsét! Jobb, ha Magyarország sikeres, semmint frusztrált szomszédokkal van körülvéve.

Szerbek randalíroznak egy koszovói határátkelőnél: