Séták az Örök Örökségében 1.
Húsvét és Róma elválaszthatatlan egymástól. Hiszen tudjuk, hogy Nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek, Húsvét Vasárnap pedig minden út Rómába vezet, Őszentsége üzenetet intéz a Városhoz és a Világhoz (Urbi et orbi). Az én római jegyzeteim nem Húsvétkor születtek, még csak nem is az idén, hanem 2002 októberében, amikor Párommal először jártunk együtt Rómában. Én sokadszor tértem vissza, Ő első ízben utazott ide. Az időnek azonban az Örök Városban nincsen jelentősége.
2002, október 5. szombat.
Békés hét végére számítunk, amikor még a felhők közül nézünk le Itáliára, a tengerpart kékes-zöldes árnyalataira, a mélységes mély krátertavakra, a még nyárzöldellő Appeninekre. A Fiumicino repülőtéren azonban őrületes forgatag fogad minket: II. János Pál pápa szentté avatja az Opus Dei spanyol alapítóját, ezért fél Spanyolország és egyharmad Latin-Amerika, súlyosbítva némi Fülöp-szigetekkel, ide tart. Az Örök Város, Róma azonban így is a lábunk elé terül egy héten át közel 3000 évének egy-egy töredékével.
Valamikor itt töltöttem gyerekkoromból négy évet. Tudósító kollégám, Francesco is itt nőtt fel, vannak már a Rómába vezető autósztrádán olyan felbukkanó házak, amelyek megdobogtatják a szívünket. Párom csodálattal vegyes kíváncsisággal figyeli jelenidőbe átcsapó nosztalgiázásunkat. Őt már a felhők, a napsugarak fotózása is teljesen feldobta és a hét végéig ugyanebben a szárnyaló állapotban marad.
Éppen csak megpihenünk – stílszerűen, bár csupán a sors kifürkészhetetlen egybeesése miatt – a vatikáni magyar nagykövetségen – majd nyakunkba vesszük a várost. Még nem tudjuk, mire vállalkozunk, amikor átlépünk Marcus Aurelius császár falán, a Muro Tortón, ahol a mindig rohanó „bersaglierék”, Róma 1870-es meghódítóinak szobra áll. Hány rétegével találkoztunk a históriának egyetlen délutánon! Szent Bernátnak, a cisztercita rend alapítójának temploma alatt valamikor Diocletianus császár palotájának romjai voltak. A hófehérre felújított Quirinale, ahol egykor a pápák, ma az olasz köztársasági elnökök laknak, kissé anakronisztikus látványt nyújt dragonyos őreivel, míg mellette gyökérré vált fatörzsek kígyóznak egy csövesek által is lakott parkban.
Nem lehet kihagyni a Trevi-kutat, bár nem járunk sem az Édes élet, sem pedig a hajléktalan pénzhalászó nyomdokain – egy-egy magyar forintot azért behajítunk, amikor a víz közelébe jutunk. Jönnek a zarándokok, és kevésbé ájtatos módon viselkednek. A környék pizza- és fagyiárusainak viszont fantasztikus napjuk van. Mi is betolakszunk az egyikbe, ahol éjfekete lány méri az isteni olasz gelatót. (Hamarosan rá kell jönnünk, hogy ezeknek az árusoknak a többsége ma már Rómában is bevándorló). Odakint pedig versenyt nyalunk a nappal – ezt a sporteseményt a következő napokban rendszeresen megismételjük, mivel a gombóc körülbelül három magyar gombócnak felel meg, viszont a tölcsér keskeny és sietni kell, ha a gyomrunkba akarjuk leküldeni a valódi stracciatellát, a tejszínes, a pisztáciás, az erdei gyümölcsös és a többi torkoskodni valót.
Az őrület csak fokozódik a Spanyol Lépcsőnél, ahol egykor a hippik örültek gitárkísérettel a napfénynek és a virágoknak. Most mindenütt spanyol zászlók lobognak, az esti, Udinese elleni Serie A-s mérkőzése előtt a szintén piros-sárga zászlós AS Roma-ultrák is kivonultak (este AS Roma – Udinese 4-1, Totti mesterhármasával). Elnyomják még a lépcsők feletti Trinitá dei Monti templom előtt toporgó tömeg zaját is: nagymenők esküvője, kicsit a Keresztapa stílusában.
Újabb múltidézés Páromnak: megmutatom neki azt a parkot, ahol hajdan francia nemzetközi iskolám volt. Mellette még megvan az a kis fennsík, ahol lyukas órában folyamatosan rúgtuk a bőrt. Az egykori fociőrültek között ma már sebészprofesszor, bankigazgató, textilgyáros, sajtómágnás, szenátor, nagykövet, szánhúzókutya-tenyésztő, és vitorlázó emberi jogi és környezetvédő harcos is akad. A villa ódon falában most sem tömték be azt a barlangot, ahonnan annak idején szatír ijesztgette a gyerekeket. A most ott nylonszatyorral letáborozókról nem tudjuk megállapítani, hogy csövesek-e vagy csak kispénzű turisták. Szerelmem, a füvek nagy ismerője, babérlevelet, levendulát és lándzsás útifüvet gyűjt az „emlékhelyen”.
Ahmed Savki arab költő szobránál eszembe jut életem első, lengyel szerelme, a Villa Borghese fái alatt, ahol nemrég állították fel Puskin szobrát orosz adományból, a Lány dolmányos varjakat és hattyúkat hajszol fényképezőgépével, míg én egy régi epizódos olasz filmet idézek fel, még a neorealizmus korából, főszerepben a legkedvesebb csúnya színésznővel, Franca Valerivel.
Erőnk fogytán visszavánszorgunk a Piazza di Spagnára, heti buszjegyet veszünk és várunk a helyi „viszonylatra”. De az csak nem jön: ugyanis nagy háborúellenes tüntetés zajlik a Városban, itt nagyon utálják az ifjabb Busht összes kardcsörtetésével együtt. „Jobb az urániumos megelőzés, mint a kúra” – ironizál egy plakát. Mellette a kormány piárja saját magát dicséri. A Nemzeti Szövetség az EU-t vádolja a drágaságért, és az eurózónából való olasz kilépést követeli.
Egy ideig követjük a csatárláncban vonuló rohamrendőröket, akik feszült arccal terelgetik a tüntetőket, majd erőt veszünk magunkon és gyalog indulunk el szállásunkra. Legfeljebb alaposan megizmosodunk. Kell is, mert másnap is nagy erőpróbák várnak ránk.
(folyt).
