Schmidt és Genscher – Német politikusok, magyar szempontok

– 1981 végére hosszú, szigorúan titkos tárgyalások után készen állt a Bonn által szorgalmazott, majd London és Párizs által is elfogadott megállapodás, amely szerint Magyarország – a Varsói Szerződés és a KGST tagja – elsőként ismeri el az Európai Gazdasági Közösséget, s így rendkívüli politikai és gazdasági előnyökhöz jut. Schmidt kancellár, tekintettel az ügy jelentőségére, végül még Kádár Jánossal akart az ügyben találkozni.

– Mintegy záróaktusnak ígérkezett kettejük 1982 tavaszi bonni megbeszélése. Derűlátók voltunk, annál is inkább, mivel Kádár rokonszenvezett a nyugat-európai szociáldemokratákkal, Schmidt pedig szimpatizált Kádárral: arról beszélt a sajtó előtt, hogy a magyar pártvezető szabad választásokon is többséget kapna. Négyszemközti tárgyalásuk után azonban mi, akik évekig dolgoztunk a megállapodás előkészítésén, leforrázottan hallhattuk: a német kancellár nem az utolsó pecsétet tette a megállapodásra, hanem éppen ellenkezőleg, kifejezetten eltanácsolta vendégét ettől a lépéstől... Olyannyira, hogy véleményét utólag levélben is Kádár tudomására hozta.

– Miért visszakozott Schmidt?

– Később, amikor az ellenzékben lévő SPD képviselője volt a Bundestagban, többször találkoztunk, s én is ezt kérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy Magyarországot akarta megvédeni a szovjetektől, mert azok nyilván nem maradtak volna tétlenek egy ilyen, több mint merész lépés után. Lehetett ebben is igazság, de valójában ő attól tartott, hogy a szerződés tovább terhelheti Bonn és Moszkva viszonyát, ez pedig a számára legfontosabb ügyre, a belnémet kapcsolatokra is negatívan hatna. Schmidt nem akart a magyarokért kockáztatni... A képhez tartozik, hogy amint aztán később egy közeli barátjától hallhattam, a kancellárt sokáig furdalta a lelkiismeret, amiért az utolsó pillanatban kihátrált a megállapodás mögül.

– Schmidt kancellár kormányának hosszú évekig belügy-, majd külügyminisztere volt Hans-Dietrich Genscher, a liberális FDP elnöke – hogy azután 1982-ben felrobbantsa ezt a koalíciót és a CDU-CSU-val lépjen kormányszövetségre. Schmidt „árulónak” bélyegezte. Igaza volt?

– A politika már csak ilyen – és Genschert a helyzet, a történések igazolták. A nyolcvanas évek elején súlyos nemzetközi feszültség alakult ki. A szovjet közepes hatósugarú, atomfegyvert továbbító rakéták telepítésére válaszul az Egyesült Államok hasonló fegyvereket telepített Nyugat-Európába. Ennek a válaszlépésnek a gondolata Helmut Schmidtől származott, de pártjának többsége nem értett vele egyet. A Kelet-Németországból származó Genscher viszont elkötelezett maradt az ügyben, s a kihátráló SPD helyett a kereszténydemokratákban talált támaszt. Abban a pártban, amely korábban nem akart párbeszédet a keleti táborral, s elutasította a Varsói Szerződés tagjaival kötött úgynevezett keleti szerződéseket csakúgy, mint a helsinki záróokmányt. S utóbb Genscherék pártszövetsége támogatta további közeledésünket Bonnhoz, egyúttal a Nyugathoz. Ő maga pedig megélhette azt, amire akkor senki nem számított: a német újraegyesülést.

– Az egyesülés kulcseseménye az 1989. szeptemberi magyar határnyitás volt az NDK menekültjei előtt. Milyen szerepet játszott akkor Genscher?

– Nem azt a szerepet, amelyet ma neki tulajdonítanak. Amikor azonban felismerte a magyar határnyitás lehetséges nemzetközi következményeit, aktívabb szerepet vállalt. A külügyminiszter mindvégig a kétpólusú világban gondolkodott, azon fáradozott – egyébként eredményesen –, hogy országát jó viszony fűzze mind Washingtonhoz, mind Moszkvához, s ennek a politikának (akárcsak Helmut Schmidt is) alárendelte a közép-kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatokat. Fontos sajátosság volt, hogy a német külpolitika azokban az években térségünkben (de nem csak ott) két vágányon futott. A Genscher vezette külügyi tárca intézte a diplomácia szokványos teendőit, míg a különösen fontos kérdésekben Helmut Kohl kancellár biztonságpolitikai főtanácsadója, Horst Teltschik utazott bizalmas tárgyalásokra a fővárosokba. Nem csak Washingtonba, Párizsba és Londonba – Budapestre is. Ugyanakkor Genschert 1989 nyarán, a magyarországi menekültválság idején szívinfarktus érte. Felépülőben vett részt Helmut Kohl és Németh Miklós nevezetes augusztusi tárgyalásain a Gymnich-kastélyban, ahol a magyar küldöttség bejelentette, hogy hamarosan megnyitják a határt a keletnémetek előtt. Genschert e találkozó után tovább kezelték, ő pedig az ügyben kevésbé tájékozott államtitkárát, Jürgen Südhoffot Budapestre küldve próbált szerepet játszani a további fejleményekben. Kevés sikerrel: azokat ugyanis Kohl, de főleg Teltschik határozta meg. A sors iróniája, hogy azután – hetekkel a szeptemberi magyar határnyitás után – Genscher jelenthette be a prágai nyugatnémet nagykövetségre menekült NDK-polgároknak, hogy kiutazhatnak. A külügyminiszer halálakor ezt a felvételt mutatták a német tévéállomások, holott a döntő lépés, amely a berlini fal ledőltét is jelezte, a magyar határnyitás volt – a prágai fordulatot is az tette csak lehetővé.

– Hans-Dietrich Genscher 1992-ben lemondott. Ebben állítólag annak is szerepe volt, hogy környezetében 1989 előtt a keletnémet Stasi, az állambiztonság ügynökei működhettek.

– Pontosat nem tudunk, mert a helyzet különös: jóllehet a Stasi iratai túlnyomórészt megmaradtak, irattáraiból az egyesülés után sajátos módon eltűnt minden, Genscherrel kapcsolatos dokumentum. Megsemmisítették, netán valamely külföldi hírszerző szolgálat tette rá a kezét – nem tudjuk. Amit tudunk, az a magyar tapasztalat: bonni nagyköveti munkám idején 1986 februárjában rendelt haza váratlanul Horn Gyula külügyminiszter, hogy figyelmeztessen: a Stasi révén Moszkva is beható tájékoztatást kapott a nyugatnémet vezetéssel folytatott titkos tárgyalásainkról. A dolog több mint kínos volt, hiszen a közeledés jegyében kényes, bizalmas értesüléseket is megosztottunk német partnereinkkel. A továbbiakban sokkal elővigyázatosabbak voltunk.

– Néhány éve Genschernél járva megkérdeztem, mi igaz ebből. Úgy válaszolt, hogy voltak az ügyben vizsgálatok, de eredményt nem hoztak.

– Keringtek hírek, hogy a bonni Külügyminisztérium irattárának egy munkatársa dolgozott a Stasinak. Alkalmasint ilyesmi lehetett a háttérben, hiszen annak idején a Focus magazin megírta: a Genscher Bécsben, brit és francia kollégájával folytatott tárgyalásairól készült feljegyzés (Kelet-Berlin útján) már másnap Moszkvában volt. A feltételezést viszont, hogy Genscher 1992-ben e kémügyek miatt mondott volna le, nem tartom megalapozottnak. Valószínűleg úgy érezhette: más idők jöttek, másfajta külpolitika kell. Akármiként is: remek diplomata, tehetséges, sikeres ember volt. Egyébként a rendszerváltás után ő az SZDSZ-t támogatta, míg pártjának másik vezetője, Otto Graf Lambsdorff, a Fidesz patrónusaként egyengette az utat a Liberális Internacionáléba, Orbán Viktort ott alelnöki tiszthez segítve. A német pártok politikai alapítványai közül az FDP-hez kötődő Naumann Alapítvány nyitott elsőnek képviseletet Budapesten – vezetője Prőhle Gergely jelenlegi államtitkár volt.