Sarkozy lendületben, Párizs izmosodik
Az 1991-es öbölháború és Szovjetunió összeomlása után sokan úgy gondolták, hogy az Amerikai Egyesült Államok lesz az új világrend megkérdőjelezhetetlen vezetője. Más államok csak Washington jóváhagyásával cselekedhetnek bármit is, ha el akarják kerülni az immár egyetlen szuperhatalommal való összeütközést.
A 2003-as iraki háború kudarca után kezdett világossá válni, hogy az USA nem elég erős erre a szerepre. A 2008. augusztusi orosz-grúz háború pedig egyértelművé tette, hogy az egypólusú világrend koncepciója nem áll meg a realitások talaján, és Amerika kénytelen teret engedni más, regionális hatalmaknak is. Ezek egyike Franciaország, amely Nicolas Sarkozy elnöksége alattegyre nagyobb világpolitikai szerep elérésére törekszik. Jaques Chirac elnöksége alatt Franciaország szinte minden kérdésben az USA-val szembeni ellenvéleményét hangoztatta. A retorikát azonban ritkán volt képes konkrét cselekedetekre váltani, befolyása pedig alig terjedt túl az EU határain.
Sarkozy hatalomra kerülésével azonban jelentős változások mentek végbe a francia külpolitikában. Az új elnök hivatalba lépése után azonnal igyekezett demonstrálni törekvését, hogy minél szorosabb együttműködést kíván kialakítani Washingtonnal. Ellentétben az Irak megtámadását hevesen ellenző Chirac-kal, nem egyszer hangoztatta, hogy a nukleáris ambíciókat dédelgető Iránnal szemben akár a háborúra is fel kell készülni. Sőt, Sarkozy adminisztrációja kilátásba helyezte Franciaország a NATO-ba való visszatérését is több mint 40 év után. Miközben azonban Párizs az Egyesült Államok stratégiai szövetségesének igyekszik mutatni magát, a színfalak mögött kihasználja annak nemzetközi térvesztését, és a vákuumot maga igyekszik betölteni.
Ez a tendencia leginkább a mediterrán régióban és az arab világban, Franciaország tradicionális befolyási övezetében érezhető, ahonnan a II. Világháború után az USA megerősödésével folyamatosan kiszorult. A Mediterrán Unió létrehozásának gondolata, Sarkozy első próbálkozása országa vezető szerepének a megalapozására a régióban talán még elhamarkodott lépésként értékelhető. A tervezet az 1995-ben megindított Barcelonai Folyamatban résztvevő országok kapcsolatrendszerét foglalta volna jóval intézményesítettebb keretbe. A szervezet tagjai kizárólag mediterrán országok lehettek volna, vezető szerepet pedig egyértelműen Párizs szerezte volna meg. A kezdeményezés azonban a nem Földközi-tenger menti EU tagállamok, főleg Németország tiltakozásán és az arab államok érdektelenségén elbukott.
Az új francia külpolitika viszont jóval sikeresebb a bilaterális kapcsolatok építésében. 2007-2008 folyamán katonai és gazdasági egyezmények sorozatát kötötték Líbiával, Algériával. A Perzsa-öbölben, az USA hagyományos befolyási övezetében pedig nemsokára francia haditengerészeti bázist létesítenek, miután Sarkozy idén januárban erről szóló megállapodást írt alá az Egyesült Arab Emírségekkel. Jóval jelentősebb azonban Párizs azon törekvése, hogy döntő szerepet játszon a közel-keleti konfliktusok megoldásában. Korábban Franciaország felsorakozott az USA mögött a térség egyik legfontosabb geopolitikai szereplőjének, Szíriának az elszigetelésében. Chirac adminisztrációja ugyanis azzal vádolta Damaszkuszt, hogy szerepe volt Rafik al-Hariri libanoni kormányfő (Jaques Chirak személyes barátja) 2005-ös meggyilkolásában. Sarkozy elnöksége alatt azonban e téren is változott a helyzet.
A francia külpolitika hamar felismerte, hogy az arab ország elleni nemzetközi diplomáciai blokád nem érte el a kívánt eredményt. Bassár al-Aszad rendszere továbbra is jelentős ütőkártyákat tartott a kezében. Támogatta Libanonban a Hezbollah síita fegyveres
szervezet által vezetett ellenzéket, mely a nyugatbarát kormányt kívánta megdönteni. Irakba részben Szírián keresztül szivárogtak be az amerikaiak és a bagdadi kormány ellen harcoló dzsihádisták. A Bush-adminisztráció mindezek ellenére nem volt hajlandó változtatni az arab országgal szembeni magatartásán.
A francia külpolitika Sarkozy alatt kihasználta az alkalmat, hogy saját pozícióit erősítse a térségben és lehetőséget nyújtott Szíriának, hogy kitörjön diplomáciai elszigeteltségéből. Bassár al-Aszad szír államfő idén július 14-én részt vett Párizsban a francia nemzeti ünnepen. Az ezt követő tárgyalásokon a elérték, hogy Szíria szabályos diplomáciai kapcsolatokat létesítsen Libanonnal, formálisan is elismerve annak függetlenségét.
Sarkozy szeptember 4-i látogatása Damaszkuszba egyértelműen jelezte akapcsolatok átértékelődését. Amellett, hogy az al-Watan szíriai napilap szerint gazdasági és politikai egyezmények sorozatát kötötték, Párizs vezető szerepet játszhat egy Szíria és Izrael között kötendő békeszerződés tető alá hozásában. Felmerült ugyanis az a lehetőség, hogy ha a jelenleg Ankarában folyó közvetett megbeszéléseket közvetlen béketárgyalások váltják fel, azokat akár Franciaország is felügyelheti az USA mellett, vagy akár helyett. Egyes források szerint ettől az izraeli fél sem zárkózik el teljesen.
Párizs világpolitikai súlyának jövőbeli megerősödése az elmúlt másfél hónap eseményeinek a tükrében reális lehetőség. Grúzia Oroszország által történt lerohanása világossá tette, hogy az Egyesült Államok nem dominálhatja egyedül a nemzetközi rendszert. Washington térvesztésének nyomán egy többpólusú világrendszer van születőben, ahol a más, regionális hatalmaknak is helye van a nap alatt.
