Sajttáj a Főkapon

Hadd mesélem el, hogy tizenéves tollhegyező diákújságíróként hogyan jutottam el egy rendőrségi sajtótájékoztatóra. Mentorom, László Gyula nemcsak a délben megjelenő Szabadság című napilapnak volt rendőri rovatvezetője, hanem az Úttörő Gyermekújság (később Pajtás) szerkesztője is. Nem tudom, melyiket csinálta főállásban, csak gondolom, hogy az utóbbit, amelynél jó páran slapajkodtunk körülötte. Sugár, Kulcsár, Almár, Kárász, Koltai, Pintér, Fenyves – jut eszembe néhány név, meg az, hogy együtt sem voltunk százévesek.

Egyszer azzal állt elő a főszerkesztő, hogy táskáját átvállalva egyikünk elkísérheti őt a Főkapra, ahol zsiványokat fognak elővezetni a sajtó igen tisztelt munkatársainak épülésére. Máig is nyomasztó kollázsként él bennem a szíjra fűzött éjszakai vetkőztetők sora, a bűz és a hangzavar, a dohányfüsttel keveredő magnéziumláng. Közben ordítoztak a rendőrök, hogy ne feleseljenek a hírlapíró uraknak, majd a sajtófőnök Lászlóhoz hajolt:

– Most jön a mai sztárunk, Hekus Dönci, a gyilkos áldetektív.
Én pedig azt vettem észre, hogy az ezredes finom metszésű aszkétaarca bizony belerándul, valahányszor olyan szavakra kényszerül, mint ölés, bilincs, bikics, börtönőr.

– Ja, pajtikám, van, aki ide is a líra, a széppróza világából érkezett – magyarázta mesterem vendéglátónk felé intve, akinek nemsokára már a szobájában ittuk a plantateát szaharinnal.

Hámos György – mert róla van szó – levette zubbonyát, és meghitt beszélgetésbe kezdett Lászlóval, amit ő gyorsírással jegyzett. Ezt némileg furcsállottam, de a kettejük közti régi kapcsolatnak tulajdonítottam.

– Itt ez a hat hadosztály, hallom, visszatértek az osztrák frontról. És mi történt velük? Elküldték őket vasúti pályaépítésre. Hát nem lenne célravezetőbb egy kipróbált, fegyverben álló egységet rendelni a főváros rendcsinálására, amikor Erőss Dénes R-csoportja már kifulladóban van?! – méltatlankodott.
László meg bólogatott hozzá: – Itt bizony se alkotmány, se jogrend, csak kuszaság. Miközben magam sem értem, mi ez a kivételezés, ez a mundér becsületét szolgáló alakoskodás, mintha feledésbe merült volna, hogy az újvidéki „razziát” is a katonákra testálták. Ha azt elfelejtették is, hogy azok képezték a keretlegénységet a Dontól Boron át Abdáig.

Pihentetőül rutinnal csúsztatott át néhány kisimított fényképet Lászlónak. Végül is napi propagandafeladatának is eleget kellett tennie. A képek széle egyébként sárgás volt, régi lehetett a fixír. Az egyiket magyarázta is. Sólyom főkapitány szemlélte rajta a Mosonyi utcai laktanyaudvaron a puskával és szürke Bocskai-sapkával gyakorlatozó tanfolyamszázadot. „A Hekus Loncik” – biggyesztette rájuk a Ludas Matyi elnevezését. Mutatott ugyanakkor egy hivatalos leltárt a főkapitányság berendezéséről 1945. május 20-ról. A vagyont négy kerékpár és három legyengült hátasló jelentette. Később ráakadtak egy Signal nevű villanyírógépre is. Német márka lehetett, mert a 8-as billentyűje váltóra az SS villámjelét írta.

– Nálunk ma kézzel írják a jegyzőkönyveket nyilas röpcédulák hátára – mondta.
László pedig hümmögött, és azt találta válaszolni, hogy ez bizony az egyenlőtlen fejlődések törvénye, lásd a tengerentúlt, ahol az atombombát már feltalálták, de a fürdőszobai keverőcsapot még nem.

Megszeppenve és úgy húzódtam be egy sarokgarnitúra foteljébe, hogy nem is értettem, miről van szó, pontosabban a megrögződött szavak értelme csak évekkel később tudatosult bennem. Spontán vitájuk lecövekelt a huszadik századnál, ámbár néha még messzebbre kanyarodott.

Azon spekuláltak: vajon minden említésre méltó esemény belefér-e majd az új történelmi leckékbe. És meg lesznek-e magyarázva, úgy, ahogy valójában megestek? Eötvös-féle jogi logikával vagy Solymosi Esztert elsirató, álnok vadítással? Kérdés, hogy a látlelet, miszerint egyszer füst szállt fel egy jankapusztai tanyaház kéményén, oknyomozó követésre talál-e, kiderül-e, hogy egyenes út vezetett onnan Marseille-be, ahol a sikeres horvát merénylőknek nemcsak fegyver, de magyar útlevél is került a kezükbe a legmagasabb várbeli körök rábólintásával. És ha már jogsértő hatalomról van szó, több lesz-e lábjegyzetnél Windischgrätz herceg neve, avagy megtudható lesz róla, hogy ötletadó és mozgató részese volt a frankhamisítás néven elhíresült európai bűnténynek. Ehhez ugyanis nemcsak „megtévedt” felsőházi urak csatlakoztak, de kellő ráhangolással és utasítással a Honvéd Térképészeti Intézet is, hogy a nyomozást éppenséggel maga a főkapitány vezesse tévútra.

Napjainkban, az átírt történelemkönyveket lapozgatva jogosak az aggodalmak a régmúlt események szelekcióját illetően. Mert akadnak, akik a gárdistákkal elnézőbbek, mint a hivatásos rendcsinálókkal, és ott húzzák meg a jogérvényesség vörös fonalát, ahol nagyúri kedvük tartja. Palotaőrség, koronaőrség, a HM-intézmények előtti faköpönyeg belefér legújabb honvédelmi rendjükbe, de a karhatalmi feladatokban való részesedésnek még a gyanúját is elhessegetik. Ezért tartja a Balsai-vizsgálat törvényszegésnek az akkor gyér felszerelésű rendőri erő néhány ködgránát vételezését a honvédségi raktárkészletből.

Hámos ezt a kort már nem érte meg. A rendőrségnek adott néhány éve után visszaigazoltatta magát a sajtóhoz, irodalomhoz, sőt a tévéhez. Még kollégák is lettünk néhány film létrehozásában. Egyszer felvételre várva diskuráltunk a gyári kantinban. Mesélte, hogy a rendőrségtől való távozásakor még elküldték egy búcsúlátogatással egybekötött tanulmányútra Moszkvába. Mivel azonban az ottaniak nemigen akarták bevezetni a testületi kommunikáció rejtelmeibe, naphosszat mentek a tessék-lássék kérdezz-felelek tolmácsos beszélgetések. De hogy valamit kérdezzen, előállt azzal a megfigyelésével, hogy a Szpasszkij-torony előtt naphosszat veszteglő rendőrtisztek egy világító pálcával integetnek a Kreml-lakó főnökök limuzinjainak. Meg is kérdezte, gumibotot nem tartanak-e a policájok, merthogy ilyet nem látott.

– Minek az? – kérdeztek vissza. – Az amolyan angol–amerikaias szokás.

– Minek, minek? – tette fel ő is a költői kérdést. – Hát néha azért csak oda kell ütni egy utcai verekedésnél, nemde?

Értetlenség tükröződött a vendéglátó arcokon. Meg is magyarázták: – De hát van mindegyiküknek szolgálati pisztolya, tudja maga, mekkorát lehet ütni egy olyannal?

Nem volt összeveszés, nem is lehetett volna. 1956 őszén viszont már az Irodalmi Újság főszerkesztőjeként Hámos vezette fel a Zeneakadémia színpadára Háy Gyulát, hogy születésnapi közönségének felolvassa legújabb glosszáját az azóta elhíresült Kucseráról.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)