Rohonc szégyene
Már az is pofon volt Ausztriának, hogy Nobel-díjas írónője jobbnak látta a határon túl bemutatni legújabb darabját: Elfriede Jelinek választása Münchenre esett. Ott, a Hitler hatalomra jutásában egykor oly fontos szerepet játszó városban a Kammerspiele vitte színre a Rechnitz (Rohonc) tragédiáját feldolgozó – vagy inkább annak ihletésére született – drámát. SZÁSZI JÚLIA jelenti Bécsből.
Elfriede Jelinek különös darabjának nincs cselekménye, és nincsenek hősei. A szerző hű önmagához: ostorozza mélyen megvetett hazáját – ezúttal is elsősorban azért, mert napirendre tért fasiszta múltja felett. Erre meghökkentő, sokkoló, helyenként durva szózuhataggal hívja fel a figyelmet. A görög tragédiák modernizált hírnökeit állítja a színpadra, ők érkeznek, indulnak, mindenekelőtt pedig élik az életet, esznek – nem is, inkább zabálnak, csámcsogva, szörcsögve, a barna csokoládékrémet szétmázolva –, vetkőznek és öltöznek ott, a közönség előtt. Hogy közben a már említett végeláthatatlan, egymásnak ellentmondó elbeszéléseikből kirajzolódjon a kép arról, ami a dél-burgenlandi, a magyar határ közeli Rechnitz (Rohonc) úri kastélyában 1945. március 24-én éjszaka történt. A darab utal Euripidész művére (Bakkhánsnők), és címében odabigyeszti a Rechnitz helységnév mellé Bunuel 1962-ben készült filmjének címét (Az öldöklő angyal).
A müncheni siker teljes. Jelinek és a svájci–izraeli rendező, Jossi Wieler tökéletesen lehengerli a közönséget, s ebben persze az öt nagyszerű színésznek is része van. Ami a színpadon a csak jelzésekkel érzékeltetett ausztriai kastélyban elhangzik, abból egyértelmű, hogy a szerző – s ebben partner a rendező – Ausztriát egyszerűen undorítónak találja. Az ilyesmi Münchenben, ahol lényegesen előbbre tartanak a barna múlt feldolgozásával, feltétlen helyeslésre találhat.
Kérdés, hogy mindazok, akiket a rohonci tragédia személyesen érint – az akkor ott lemészárolt, máig feltáratlan tömegsírba vetett áldozatok családtagjai, barátai –, mit szólnak az életüket nagyban befolyásoló dráma ilyetén való feldolgozásához. Jelineket nem könnyű szeretni vagy akár csak megérteni, és ez nemcsak nemzedéki kérdés. Már a puszta elviseléséhez is éppúgy kell beleérzési készség, mint hajlam a meghökkentő elfogadására. A nemcsak írásaiban, de viselkedésében is különös írónő szándékai azonban vitán felül tisztességesek, s aki nem óhajtja megnézni a színpadon tobzódó elbeszélőket, vagy nincs rá módja, az is értékeli: újabb lehetőség ez ennek a kellő alapossággal máig fel nem derített drámának a nyilvános felemlegetésére.
A történet főhőse – legalábbis az életben – Batthyány Margit grófnő, Margit von Batthyany, született Margareta Thyssen-Bornemisza, a nagy műgyűjtőként elhíresült Heinrich Thyssen-Bornemisza leánya volt. Õ rendezte kastélyában 1945. március 24-én azt a mulatságot, amelynek vendégserege hajnaltájt, a vigasság tetőfokán újabb szórakozást talált: a kastélyban elszállásolt, illetve meghívott náci vezetők a sebtében kiosztott fegyverekkel valahol a csűr tájékán kétszáz magyar zsidó kényszermunkást agyonlőttek. A halottakat másnap ugyancsak zsidó foglyokkal elföldeltették, hogy aztán az utóbbiakat is lemészárolják.
A történet immár 63 éve vet árnyékot a falura. Lakosai azóta is hallgatnak. Történészek – a helybéli nyugdíjas tanár, Josef Hotwagner éppúgy, mint Szita Szabolcs szakértő, a téma kutatója, számos könyv szerzője – még beszéltek túlélő foglyokkal. Hatszáz magyart, nagyrészt budapestit hoztak ide Kőszegről a „délkeleti sánc” építésére, fegyveresek őrizték őket a kastély pincéiben. Azon az éjszakán csak a férfiakat gyilkolták halomra, a nők közül sokat életben talált az alig négy napra rá ideérkező szovjet hadsereg. Batthyány Margit grófné, akinek a kastélyban dolgozó falubeliek szerint nagyon is kedvére volt az itteni náci vezérek szórakoztatása, férjével együtt időben elmenekült az oroszok elől. Később Luganóban tevőlegesen támogatta, továbbszökéshez segítette a helyi NSDAP-parancsnokot, Franz Podezint és a birtok szintén náci intézőjét, Joachim Oldenburgot.
Batthyány Margit közvetlen részvétele a gyilkosságokban máig nem bizonyított, de az a tény, hogy háborús bűnösöket segített megszökni, elegendő okot szolgáltatott Simon Wiesenthal számára, aki sürgette is a grófné felelősségre vonását. Az osztrák hatóságok azonban semmit sem tettek, holott a Svájcba menekült Batthyány Margit 1955 után gyakori vendég volt Burgenlandban, egy másik birtokán. Igaz, akkor sem történt semmi, amikor a hatvanas években a német bűnüldözés hivatalosan kérte az ügy vizsgálatát.
A rechnitzieknek külön fáj, hogy (barna) folt esett a Batthyány néven, holott a grófné „csak” házassága révén került a családba. Rechnitz már a középkorban Batthyány-rezidencia volt. Éppen az egyik Batthyány gróf telepítette ide a 17. században a zsidó kolóniát, szerzett sokuknak hamis útlevelet, ösztönözte őket kereskedésre s ezzel a település felvirágoztatására. Burgenland legjelentősebb zsidó közössége élt itt, ám erre ma már csak a rég lezárt temető emlékeztet. A zsinagóga nincs meg.
Itt kezdődtek 1938-ban a burgenlandi deportálások, az akkor itt élő 200 zsidóból alig néhányan tértek vissza, hogy aztán rögtön máshová költözzenek. Az elszegényedett grófi család már a 19. század közepén kénytelen volt eladni a birtokot, amely a 20. század elején lett a Thyssenek tulajdona. Itt született Margareta Thyssen-Bornemisza.
Batthyány Iván gróf aztán a harmincas években kötött házassága révén került vissza ismét az ősi birtokra.
A Thyssen család nácibarátsága köztudomású. Az 1951-ben elhunyt Fritz Thyssen egyike volt azoknak a német nagyiparosoknak, akik már a húszas évek végén támogatták Hitlert. A tekintélyes német acélipari konszern feje, a Reichstag képviselője 1939-ben áttelepült Svájcba. Az Így finanszíroztam Hitlert címmel 1941-ben megjelent könyvében szánja-bánja tettét. Nem csoda, hogy Francesca Habsburg (született Thyssen-Bornemisza), Batthyány Margit unokahúga most történészek segítségével próbálja feltárni a kétségekbe ejtő múltat. Tény, hogy valami nagyon nem volt rendben: a Batthyány család feje, Ladislaus az 1989-ben elhunyt Batthyány Margitot és pár évvel korábban meghalt férjét nem engedte Güssingben (Németújváron) a Batthyány-kriptában örök nyugalomra helyezni.
A rohonciak szomorúsága mindenesetre nem volt elegendő ahhoz, hogy ennyi év alatt megtalálják a tömegsírt, amelyet pedig egyszer már rövid időre feltártak. Az említett helytörténész, Josef Hotwagner összegyűjtött dokumentumai között ott van annak az 1945-ben készült orosz nyelvű jegyzőkönyvnek a másolata, amely a sír feltárásakor készült. Hevenyészett jelentés ez, amelyet állítólag pontos térképvázlat egészített ki a helyről, ahová az oroszok a holttesteket viszszatették. Tény, hogy ennek alapján 1946-ban – talán a nürnbergi per miatt – exhumálták a holttesteket, ám a sírra ismét föld került, a térképvázlatot pedig a közeli felsőőri járási ügyészségen helyezték el, ahonnan rejtélyes körülmények között eltűnt. Egy ideig nem is keresték a sírt. 1969 óta időről időre újra megpróbálják felkutatni, különösen, mert az itteni áldozatok emlékének ápolására alakult R.E.F.U.G.I.U.S egyesület nem adja fel a reményt, hogy egyszer még megtalálják a helyszínt. Az úgynevezett Keresztpajta fennmaradt romját és a körülötte lévő területet meg is vásárolta az egyesület, emléktáblát helyeztek itt el, és rendszeresen tartanak évfordulós megemlékezéseket.
A R.E.F.U.G.I.U.S tevékenysége széles körű, rendezett már – múlt ősszel, Kismartonban – tudományos konferenciát is, amely azonban sok érdekes részlet megismertetésén túl konkrét előrelépést nem hozott. Az ügy időről időre így is kap nyilvánosságot. Az első, valóságos sokkot kiváltó híradás jó tíz éve az Agyonhallgatva című dokumentumfilm volt, amely nem éppen vonzó képet festett az egyébként csinos kis határ menti településről. Jelinek figyelmét is ez a film keltette fel a téma iránt. Aki azonban manapság odalátogat, az sem kap más választ, mint ilyeneket: „Nem tudom, nem hallottam róla. Nem éltem még akkor.
A szüleim nem meséltek semmit.” A magyar nevű, ám nyelvünket nem beszélő polgármester, Engelbert Kenyeri szeretné, ha végre megtalálnák a sírokat, és elkezdődhetne a településen egy „új élet”. A fiatalok nem értik, miért kell nekik, a harminc-negyven évvel később születetteknek még mindig viselniük a bélyeget. De hát – teszik hozzá – bármekkora is az igyekezet, sok segítséget a település a meggyilkoltak felkutatásához a hivatalos Ausztriától nem kapott.
Minden újabb nyilvánosság csapás a falunak: amikor két éve Angliában megjelent David Lichtfield A gyilkos grófnő című könyve, neves külföldi lapok tudósítói özönlötték el a kicsiny települést.
A kétszáz, ártatlanul lemészárolt magyar zsidó családtagjaiban, barátaiban azonban minden ilyen alkalommal újraéled a remény, hogy talán mégis mozdul valami ebben a náci múltfeltárás eredményeire oly büszke országban. Mást már nem is szeretnének, mint végre tisztességgel eltemetni halottaikat.
