Radikális buddhizmus

Csak tessék a mosolygós Wirathut hallgatni, akit hol a „buddhizmus új arcának”, hol „Burma Bin Ladenjének” neveznek. Amit mond, az egy olyan vallás papjának a szájából, amely az erőszakmentességre, a pacifizmusra, a megértésre, a megbocsátásra, a könyörületre esküdött föl, több mint szokatlan. (Mintha ifjabb Hegedűs tiszteletest hallanánk a Szabadság térről.) Nyilait a hatvanmilliós ország öt százalékot kitevő muszlim kisebbségére lövöldözi. Otthona Mandalay, Burma második legnagyobb városa. Rendházából arra biztatja a híveket – és az üzenet, „hála” az internetnek, a Facebooknak és a közösségi megosztó portáloknak, mindenhová eljut –, hogy „forrjon a vérünk, mert most nincs itt a nyugalomnak az ideje”. Wirathu szerint a muszlimok létükben fenyegetik a buddhista többséget. „Szaporák, mint a nyúl – mondja –, elrabolják asszonyainkat, és megerőszakolják őket. El akarják foglalni az országunkat, de én nem engedem nekik.”

A szerzetesnek nevezetes múltja van. A junta 2003-ban hétévi börtönre ítéltette muszlimellenes pogromokban való uszító részvételéért. Most szabad, és szabadon átkozhatja a muszlimokat, akik szerinte kilencven százalékban „radikális rossz emberek”; hirdetheti, hogy Barack Obamát „fekete muszlim vér mocskolja be”; hogy az ENSZ „az arabok martaléka lett”. Jelszava, hogy a birmánok vagy bamárok, azaz a burmaiak csak egymással közösködhetnek. „Vallásunkat és fajunkat védeni, nos, ez fontosabb, mint a demokrácia” – mondja.

A 969 névre hallgató legális szervezet, amelynek Wirathu a „főpapja”, a fajvédelemnek a fasiszta Európából ismert módszereit eleveníti fel. Olyan törvényeket javasol például, hogy buddhista nők, ha más vallású férjet választanának, ahhoz engedélyt kéne kérniük a helyi hatóságoktól, de az is csak akkor adható ki, ha ez a más vallású ember áttér a buddhizmusra.

Abban az értelemben is „áthallásos” a történet, hogy Burma muszlimjai a 19. század végén és a 20. század elején érkeztek India (a mai Banglades) felől az országba, szinte együtt a brit gyarmatosítókkal, és jelentős részben megkaparintották a kereskedelem és a pénzügyek irányítását. A bennszülöttek kezdettől fogva gyűlölték őket, és már az 1930-as években előfordultak ellenük irányuló, erőszakos és véres zavargások. Ne Win egykori tábornok két és fél évtizeden át kísérletező „burmai szocializmusa” (1962–88), majd a junta idején a pogromokat és szervezőiket (ha egyáltalán előjönni merészkedtek) kíméletlenül leverték; a szerzeteseknek meg egészen más szerep jutott, mint amilyet ma Wirathutól tapasztalunk. Nekik akkor, kivált a junta végnapjaiban, a demokrácia védelme volt a legfontosabb.

Az, hogy az új, kvázi demokratikus rendszer szabadjára engedte a régi indulatokat – és az időközben a buddhizmust sovinizmussá avató szerzeteseket –, már a múlt évben tragikus következményekkel járt az ország legnyugatibb részén, ahol a buddhista arakánok makacs következetességgel kezdték megszabadítani az Arakán hegységtől védett államukat a muszlim rohingáktól. Csak annyit tudunk, hogy nádvágó késekkel fölszerelt buddhista hordák rohanták meg a rohinga falvakat (ez, úgy fest, nem afrikai specialitás, lásd még a hutu mészárlásokat a tutszik lakta falvakban, Ruandában, anno), s öldösték százszámra az ott élőket. (Szegény rohingáknak nem volt más választásuk, mint menekülttáborokba zsúfolódni, vagy Bangladesben keresni menedéket. Őket nevezik „a világ legelhagyatottabb népének.)

Félő, hogy a buddhista uszítás és terror beszivárog a hamarosan esedékes burmai választási kampányba, és a radikális szerzetesek rohamosan népszerűsödő tézisei a többségi nemzet egyetlen pártját sem hagyják érintetlenül, már csak a szavazatszerzés miatt sem. Félő továbbá, hogy a „trend” ellepi az egyébként Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi győzelemre esélyes pártját, a Demokrácia Nemzeti Ligáját is. (A két világháború között Kelet-Európa jelentős részein az antiszemitizmus mint uralkodó eszme a szó szoros értelmében rátelepedett az uralkodni vágyó pártokra.)

Sajnálatos módon az imént említett trend nem korlátozódik Burmára. Van egy „kistestvér”: Srí Lanka, ahol a kiváló kormányzati kapcsolatokkal rendelkező szingaléz (buddhista) többség pártja, a Bodu Bala Szena (BBS, avagy a Buddhista Erő Hadserege) a Wirathutól kölcsönzött érvekkel küzd a lakosság tíz százalékát kitevő muszlim kisebbség „országrontó” törekvései ellen. Pláne azóta, hogy felszámolták a hinduista – nem buddhista – tamilok (a „tigrisek”) évtizedeken át tartó lázadását. Egy idézet a BBS vezérétől: „Ez egy szingaléz buddhista ország. A mi kultúránk szingaléz és buddhista. Ez nem Szaúd-Arábia. Mindenkinek bele kell nyugodnia, hogy ez a mi kultúránk, és úgy viselkednie, hogy ne sértse azt.” Azaz: tanítsák a nebulókat történelemre buddhista szerzetesek, és essen tilalom alá a muszlim nők fejfedőviselése.

Miközben a BBS olyan ártalmatlannak tetsző dolgok ellen kampányol, mint hogy bizonyos élelmiszer-ipari termékeken megjelenjen a „halal” (az iszlám hívők számára megengedett, érthetőbb magyarsággal, zsidó változatban „kóser”) felirat, valójában az ottani szerzetesek is – akik a BBS meneteit vezetik – mecsetek és muszlim tulajdonban levő üzletek kifosztására ösztökélik a buddhista tömegeket. (Ez megint emlékeztet valamire Európában...) Miként Burmában, a Srí Lanka-i politikusok jelentős része is kész fölvenni – vagy félelemből, vagy tudatlanságból, vagy előítéletességből – a BBS jelszavait.

Aztán vessünk egy rövid pillantást Thaiföldre. Az ország legdélebbi négy tartományában muszlim többség él. 2004 óta ötezren „estek el” a vallási-faji konfliktusban, miközben a szerzetesek a hadsereg védelme alá helyezték magukat, templomaikat támaszpontokká építették át. Itt azonban az a feltűnő, hogy az önrendelkezésért küzdő muszlim felkelők harca nem feltétlenül vallási színezetű, amennyiben nekik nemcsak a thaiok, hanem a velük együtt élő kínaiak is ellenségnek számítanak. Ezt a konfliktust a másokkal ellentétben szigorúan hierarchizált buddhista egyház, élén az uralkodóval, kézben tudja egyelőre tartani. De: „A buddhizmust immár nem tudjuk elkülöníteni a fegyverektől” – mondta egy hadnagy.

A legnagyobb baj azonban az, hogy a muszlimok vissza tudnak vágni. Malajziában már megestek viszongyilkosságok, viszonpogromok, Indonéziában ugyancsak. De mi lesz a milliárdos népességű Indiában, ahol csaknem 180 millió muszlim él? Mi lesz akkor, ha a buddhizmus őshazájában – ahol időközben a hinduizmus vált uralkodóvá – föltámadnak a muszlimellenes érzelmek, amelyeknek mindig is megvolt a táptalajuk? Igaz, India nem ismeri a szomszédságában tenyésző „radikális buddhizmust”, semmi hasonló nemzettudata/identitása nincsen, de épp elegendő gyúanyag halmozódott fel abban a 180 millió emberben ahhoz, hogy hitsorsosainak védelmére keljen, ha kell. És csatlakozhatnak hozzájuk a malajziaiak, indonézek, pakisztániak.

Végső érdekesség: a burmai és Srí Lanka-i buddhista radikálisok úgy élik meg a sorsukat, mint egyfajta „Trianont”. Tudniillik a megnevezettek „eredetileg” – szerintük – mind buddhisták voltak, csak a történelem során elvesztek az idegen, az iszlám hódítás tengerében. Ami történetesen igaz.