Putyin kegyelméből
Két héttel ezelőtt Moszkva tele volt suttogással. Ünnepélyes bejelentés történt ugyanis arról, hogy Dmitrij Medvegyev május 18-án nemzetközi sajtóértekezletet tart. Az elsőt azóta, hogy szinte napra pontosan három évvel korábban elfoglalta hivatalát. Titkos és kevésbé titkos fogadások köttettek arra, hogy az elnök valamilyen rendkívüli bejelentésre készül. Mondjuk arra, hogy elcsapja Putyin miniszterelnököt. Vagy arra, hogy bejelenti: indulni kíván a jövő évben esedékes elnökválasztáson, azaz bajszot akaszt a kormányfővel. Végtére is, mondták az okosok, nem csődítenek össze a főváros mellé, a szkolkovói „technoparkba” nyolcszáz (!) hazai és külföldi újságírót, ha az elnöknek nincs valami rendkívüli mondanivalója. Hát nem volt. ACZÉL ENDRE írása.
Dmitrij Medvegyes pontosan olyan benyomást tett a hallgatóságára, mint mindig. Kedves volt, mosolygós, könnyed, majdnem lezser. Putyin ilyen alkalmakkor soha nem mulasztott el egyetlen alkalmat se, hogy ne döfjön oda valamelyik faggatójának, ne lépjen fel támadólag, ha egy kérdésben vagy megjegyzésben akármilyen kritikát észlelt is az orosz politikával kapcsolatban. Nem úgy Medvegyev. Két órán és húsz percen át beszélt, és verbális akrobatamutatványok sorozatával siklott ki minden komoly válasz elől.
Még véletlenül se mondta meg, hogy jelölteti-e magát elnöknek egy újabb ciklusra. Ehelyett kedvesen kioktatta a közönséget arról, hogy a politika nem showműsor, hanem komoly mérlegelések és tettek láncolata, s a döntéseket akkor kell nyilvánosságra hozni, amikor ennek eljön az ideje. Üzente: nem jött el. Ilyenformán a titkok titka marad, miben is állapodtak meg Putyin miniszterelnökkel, a volt elnökkel. Megállapodhattak abban is, hogy Medvegyev végigcsinál még egy ciklust, s Putyin csak akkor „veszi vissza” az elnökséget; de abban is, hogy már jövőre.
Medvegyevnek három év alatt nem sikerült kilépnie az „új Oroszországot”, a szélsőségesen koncentrált hatalmat kiépítő Vlagyimir Putyin árnyékából. Olyan figuraként költözött be a Kremlbe, aki elődjénél liberálisabb gondolkodású, és a gazdaság ügyeiben jobban eligazodik. Ami a liberalizmust illeti: a szaldó nulla. Ami a gazdaságot: Medvegyevnek egészen bizonyosan vannak érdemei abban, hogy Oroszország a világgazdasági válságot sok más országnál könnyebben vészelte át. Nem mondhatni, hogy nem szeretik hazájában – rokonszenvindexe elég magasan áll. De mindent egybevéve azt tudom mondani, semmi olyan különlegeset nem tett, amivel őszintén megszerettethette volna magát, de olyat se, amivel megutáltatta volna. Minden további nélkül jelöltethetné magát elnöknek újabb négy évre, de ha nem teszi, könny nem hullik érte. Tudniillik az „orosz lélekbe” mélyen beivódott, hogy Medvegyev kezdettől fogva egy őreá eleve kiosztott szerepet játszik: „előmelegíti” a bársonyszéket visszatérni készülő tanítómesterének, Putyinnak.
Az idézett sajtóértekezleten azonban neki mint hivatalban levő elnöknek – ha valóban van ambíciója – módja lett volna arra, hogy némiképp felkavarja az állóvizet. Élhetett volna valami gyöngéd kritikával a Putyin-kormánnyal szemben, végtére is van baj elég: emelkedő élelmiszer- és háztartásienergia-árak, riasztóan alacsony nyugdíjak, infláció stb. De nem. Medvegyev csak odáig merészkedett, hogy jelezze: ő az orosz gazdaság modernizációját ütemesebbnek képzeli, mint Putyin, aki csöndben, óvatos léptekkel haladna csak. Egyebekben a kormány egész tevékenységéről az volt a véleménye, hogy az egy olajozottan működő, összecsiszolt gépezet munkája. Semmilyen új, komoly és konkrét igényt nem fogalmazott meg (voltaképp) „saját” állami adminisztrációjával szemben.
És még Líbia dolgában is visszalépett. Tudvalevő, hogy ők ketten – elnök és miniszterelnöke – nyilvánosan összeszólalkoztak, amikor az ENSZ fölhatalmazást adott a NATO-nak a katonai beavatkozásra. Putyin „keresztes hadjáratot” kezdett emlegetni, Medvegyev, féltve Oroszország reputációját, elhatárolódott ettől a fogalmazástól vagy inkább modortól. Az orosz pocsolyapolitikába beleunt elemzők a két ember konfrontációjától izgalomba jöttek, de a mából visszanézve azt mondom: fölöslegesen, hiszen a szkolkovói sajtóértekezleten Medvegyev azt mondta, nem tetszik neki, amit a NATO Líbiában (Kadhafi ellenében) művel, azt meg eleve ellenzi, hogy az ENSZ hasonló határozatot hozzon az ellenzékét tankokkal eltaposó szíriai Asszád elnök ellen.
Szárazabbra fogva a szót: Medvegyev se itt, se másutt nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy hűségéről biztosítsa miniszterelnökét.
Idén Oroszországban parlamenti választás lesz. A „kimenetelén” nem Medvegyev, hanem Putyin kezdett dolgozni. Nem mintha veszélyt szimatolna. Végtére is az orosz parlament (a duma) még a magyarnál is rosszabb szavazógép: az Egységes Oroszország névre hallgató Putyin-pártnak a kétharmadot meghaladó többsége van (plusz egy szatellitpártja); a kommunista és nacionálpopulista ellenzék erőtlen és tehetetlen, miáltal 2007 és napjaink között Oroszországban Orbán Viktornak az a régi mondása igazolódott be, hogy egy parlament ellenzék nélkül is képes működni, csak úgy unalmasabb. Mi tagadás, a nagy fölény az Egységes Oroszországot ellustította, képviselőit az egyéni haszonszerzés eddig ismeretlen magasságaiba (vö. korrupció) repítette, elég nagy utálatot keltve országszerte. Pláne, hogy az oroszok 2004 óta a névleg független és autonóm régióikban nemhogy elnököket, kormányzókat, de még polgármestereket se választhatnak: mindőjüket Moszkva választja ki.
A lustaság elleni receptet, tekintettel a választások közelségére, Putyin találta ki. Alakított – illetve az Egységes Oroszországra rátelepített – egy Népfrontot, éspedig azzal a felkiáltással, hogy Oroszország valamennyi politikai erejének és szervezetének, az üzleti életnek és a szakszervezeteknek együttesen kell politikai platformot kialakítaniuk. A hátsó szándék – minden ellenzék eltüntetése – több mint nyilvánvaló. A forma pedig, ha úgy akarom, a kommunizmus évadaira (bár a Szovjetunióban, mivelünk ellentétben, nem volt Népfront), ha úgy akarom, még rosszabb előképekre: a Mussolini nevével fémjelzett korporatív rendszerre hajaz.
Mindehhez Medvegyevnek csak annyi megjegyzése volt, hogy a szó stratégiai értelmében ő ugyanúgy gondolkodik, mint Putyin: ha másképp lenne, nem tudnának ilyen olajozottan együttműködni. Ezzel sem takarhatta el azonban, hogy Oroszországban, nem ő fújja a passzátszelet, hanem (változatlanul) Putyin.
Minthogy saját, sokak által hőn remélt önálló karakteréből Dmitrij Medvegyev sok száz újságíró előtt nem tudott és nem is akart semmit felmutatni, kapott egy sor megsemmisítő kritikát. Németország vezető hírmagazinja, a Der Spiegel „mazochistának” írta le, aki csak azt tudta bizonyítani, hogy Putyin kegyelméből van ott, ahol. Egy vezető orosz kommentátor pedig egyenesen „politikai öngyilkosságot” emlegetett, mondván, hogy az elnök még a látszattőkéjét is felélte. A kommentátor azzal döfött egy kegyeset végül az elnökön, hogy szomorú szerepét olyan sztoikus nyugalommal játssza el, amilyenre kevesen képesek.
