Putyin étvágya

A terjeszkedni akaró, birodalom-visszaépítő Oroszország képe hovatovább jóvátehetetlenül rögződik a nyugati agyakban. Ez a kép a tények világában két pilléren nyugszik: előbb a Grúziához tartozó Észak-Oszétia és Abházia fegyveres megszállásán, utóbb a Krím bekebelezésén. Az eszmék világában viszont az autokrata orosz elnök gondolatmorzsáin. Az egyik: a XX. század legnagyobb geopolitikai tragédiája a Szovjetunió szétesése volt. A másik: a bolsevikok és a kommunisták súlyos hibákat követtek el. Innentől el lehet kezdeni rejtvényt fejteni. A tragédia jóváteendő? Azzal, hogy Lenin az első világháború után függetlenedni engedte a Baltikumot és Finnországot, lemondott Besszarábiáról, hibát követett el? Kijavítandó? Azzal, hogy Hruscsov Ukrajnának „ajándékozta” a Krímet, ugyancsak? A korrekció ez utóbbi esetben megtörtént, csak morfondírozni lehet azon, hogy milyen az első fecske: nem csinál nyarat, vagy jön utána a többi?

De ha fordítunk egyet a gondolatsoron, a lehető legkomolyabb formában mérlegelendő, vajon ki terjeszkedik vagy terjeszkedett. Oroszország és a NATO szerelminek egyáltalán nem mondható viszonya azzal kezdődött a kilencvenes évek elején, hogy az észak-atlanti szövetség nem terjeszti ki a határait Oroszország felé. 1997-ben azonban Jelcin akkori orosz elnök hozzájárult, hogy a Varsói Szerződés egykori tagországai – merthogy ők maguk formáltak erre igényt – csatlakozhassanak a NATO-hoz. Így lettek NATO-tagországok 1999 és 2004 között a „visegrádiak”, aztán Románia, Bulgária és az újból független baltiak.

Magyarán: nem Oroszország terjeszkedett, hanem a NATO, amelyet az orosz hazafias propaganda hol riválisként, hol ellenségként kategorizált. Dacára annak, hogy az 1997-es megállapodásnak megfelelően a NATO az új tagországok területén se csapatokat, se atomeszközöket nem helyezett el. Ha a balti államoktól eltekintünk, nem került NATO-fennhatóság – és az ezzel együtt járó kölcsönös védelem körébe – az egykori Szovjetunió egyetlen tagköztársasága sem. De a Kreml gyanakvása egy pillanatra sem szűnt meg, és ennek fókuszpontja – a „narancsos forradalom” óta – Ukrajna volt és maradt is.

Ukrajnánál húzták meg az oroszok azt a vonalat, amelynek eddig és ne tovább a neve.

Kérdés: el lehet-e vitatni egy független országtól azt a jogot, hogy az állampolgárai által kívánt irányban tájékozódjék, legyen ennek akár Európai Unió, akár NATO a neve? A válasz értelemszerűen nemleges, de ezt Putyin nem hajlandó tudomásul venni. Annál is kevésbé, mert ő valóban a Szovjetunió feltámasztásán munkálkodik, és az erőfeszítései Ukrajna nélkül fikarcnyit se érnek. (Brzezinski: Oroszország Ukrajnával egy birodalom, nélküle semmi.)

A helyzet a krími események után felforrósodott. Hadgyakorlatok ürügyén az oroszok hatalmas erőket vontak össze az ukrán határ mentén, a megfélemlítés nyilvánvaló szándékával. A hangsúlyt én itt – John Kerry amerikai külügyminisztert idézve – a megfélemlítésre helyezném, ellentétben mindazokkal az elemzőkkel, akik úgy gondolják, hogy az orosz csapatok be fognak vonulni Ukrajnának azokba a déli, délkeleti régióiba, ahol a lakosság 50-75 százaléka vagy orosz, vagy orosz ajkú ukrán.

Amerikai felfogás szerint a konfliktust az első etapban azzal lehetne/kéne lecsendesíteni, hogy az orosz csapatokat a határvidékről visszavonják. Kerry kollégájának, Szergej Lavrovnak erről kettejük vasárnapi, párizsi négyórás tárgyalásán nem volt szava, arról viszont annál inkább, hogy Ukrajnát miként kéne stabilizálni.

Szó, mi szó, az alapjában nacionalista beállítottságú kijevi ideiglenes kormány – élén Turcsinov elnökkel és Arszenyuk miniszterelnökkel (mindketten a Krímet visszakövetelő Julija Timosenko elnökjelölt emberei) – elég sok érvet szállít a Kremlnek ahhoz, hogy tehetetlen az ukrán jobboldali-ultranacionalista szélsőségesek oroszellenes tevékenységével szemben. Már csak azért is, mert ezek képviselői – a Szvoboda párt színeiben – a kormányban ülnek. Az oroszok tehát azt mondják, hogy ők alkotmányos biztosítékokat követelnek a „honfitársaik” védelmében. Lavrov kereken megmondta Kerrynek, hogy a független Ukrajnát – amelynek határait az orosz hadsereg „semmi szín alatt” nem óhajtja átlépni, azaz nincs agresszió előkészületben – föderatív alapon kell újjászervezni. Ez a gyakorlatban autonómiát jelent az oroszok lakta körzetek, megyék számára. Szakszerűbben: legalizálását annak a tényleges állapotnak, hogy Ukrajna amúgy is kettészakadt ország, amelynek a középső és a nyugati fele mindenképp az unió felé vonzódik, a keleti, délkeleti és részben egész déli fele viszont nagyobb biztonságban érezné magát Putyinnak és az ő „eurázsiai uniójának” védelmében.

Egyelőre nem tudni, hogy a Moszkva által a lehető legerélyesebben követelt autonómia mivel járna. Esetleg azzal, hogy egy alkotmánymódosítás folytán az oroszok lakta „autonómok” ugyanúgy megszavazhatnák az Ukrajnából való kiválást, ahogyan ezt a Krími Autonóm Köztársaság lakói tették?

Egy biztos. A hosszú Obama–Putyin-telefonbeszélgetések, a külügyminiszteri találkozók nem amellett szólnak, hogy Oroszország érdekelt volna egy válságos helyzet előidézésében.

Az azonban számomra világosnak tetszik, hogy még mielőtt Ukrajna május végén új elnököt választ, Putyin garanciákat óhajt kapni az Egyesült Államoktól arra nézve, hogy az orosz érdekek kellő védelmet kapnak Ukrajnában, ideértve az ország semlegességét (azaz a NATO-hoz való csatlakozás kizárását) is.

A Fehér Ház egyelőre szemérmesen hallgat arról, mit gondol egy föderatív ukrán államberendezkedés jövőjéről. Legfeljebb abban van egyetértés Washington és Moszkva között, hogy semmi se történhet az ukránok akarata ellenére (melyik ukránok? – kérdem én).

Ha persze valaki Putyinnak nem megegyezési szándékot tulajdonít, hanem diabolikus terveket, akkor a képzelet magasan szárnyalhat. Bekebelezi az oroszlakta „Dnyesztermelléki köztársaságot”, végképp leszakítva azt Moldováról, tágabb értelemben Romániáról, amely Moldovával, a második román állammal amúgy is egyesülni akar? Ami ennél rosszabb: a legalább negyedrészt oroszlakta Észtországra és főként Lettországra is nyomást gyakorol, esetleg autonómiát követel az ott élő honfitársaknak? Megteheti, hogy Hitler „danzigi korridor”-követelését fölmelegítve átjárást követel magának az anyaország és a kalinyingrádi exklávé között a kettejüket elválasztó Litvánián át (ahol egyébként elhanyagolható az orosz kisebbség)? Különben is: mint olvasom, a baltiakat át- meg átjárja a hajdani Szudétaföld hitleri bekebelezése (angol–francia áldással, München, 1938) mint történelmi előzmény, végtére akkor is egy szuverén ország – Csehszlovákia – területén élő (német) kisebbség megóvása volt az ürügy.

De ez szerintem komplett hülyeség. Hisztériakeltés. Ki vehet a fejébe olyasmit, hogy NATO-tagországokat hasít ketté, ha nem is erőszakkal, de megfélemlítéssel? Ezért nem is igen értem, hogy a baltiak, akik teljes NATO-védelmet élveznek, miért olyan lelkesek az Oroszországot sújtó szankciók szorgalmazásában, hiszen Putyin kezében a kereskedelemtől az energiaellátásig ötvenöt ütőkártya van velük szemben. Moszkva válaszlépéseit rettenetesen drágán fizetnék meg.

A helyükben inkább arra koncentrálnék, hogy nagy létszámú orosz kisebbségeiknek kevesebb sérelmük legyen, mint mondjuk az erdélyi magyaroknak. Természetesen azt is készséggel elismerem, hogy az orosz, majd a szovjet birodalomtól végképp megszabadulva – csakúgy, mint az ukránokat – húsz év után őket is erőteljesen foglalkoztatja a nyelvben, kultúrában manifesztálódó nemzeti jelleg hiánytalan újjáépítése, ami a kisebbségek visszaszorítása nélkül sajnos nem megy.