Orbán vagy Kásás a nagyobb?

„HAJRÁ MAGYARORSZÁG, HAJRÁ MAGYAROK!" – ez a felirat díszíti azt a szalagot, amit Orbán Viktor „adományozott", hogy felkössék a magyar nemzeti zászlóra az olimpikonok és paralimpikonok pénteki ünnepélyes eskütételén.

Ez a szöveg valahonnan ismerős. Hopp, megvan. Ezzel szokta befejezni gyújtóhangú beszédeit a politikai nagygyűléseken Orbán Viktor, a Fidesz elnöke. Jó rég kisajátította ezt a „szurkolási szlogent", mint annak idején a kokárdát. Ha manapság valahol ez elhangzik, így, ebben a formában, akkor mindenki elhelyezheti a rendezvény jellegét, legalábbis politikai szimpátia szerint, de gyakran ennél jóval közvetlenebb kapcsolódást érzékelve a jelenleg regnáló hatalmi erőkkel.

Lehet, hogy a Fidesz vezére és a politikai elit ma már máshogy gondolja és szeretné, ha ez a „csatakiáltás" 15 millió, de legalábbis 10 millió magyar közös szurkolását szimbolizálná, de sajnos ez a szlogen a nemzet szándékos kettészakításának jelképes üzenetévé vált. Orbán Viktor ugyanis a sajátjait buzdította ezzel a köszönéssel, kirekesztve mindazokat, akik nem az ő hívei. És most, hogy már nincs ellenzékben, úgy gondolja, megteheti, hogy a kétharmados felhatalmazás alapján kiterjessze politikailag kompromittálódott szlogenjét az egész nemzetre.

Egyébként sincs ízlése a miniszterelnöknek. Meglehet, hogy a mostanában sokat másolt Horthy-hétköznapokban őfőméltósága, a Magyar Királyság kormányzója megtisztelt szalagokkal ilyen-olyan (nyilván főleg irredenta) rendezvényeket, a ma élő középkorúaknak viszont az ilyen ünnepélyes gesztusról talán inkább az jut eszükbe, ahogy Korom Mihály átadja a munka vörös zászlaját valami munkáskerületi gépgyárban és jól meglengeti, hogy látványos mozgókép készülhessen az esti tévéhíradó számára.

Senki nem szólt, hogy nem kéne felköttetni ezt a szalagot Kásás Tamás háromszoros olimpiai bajnokkal, akinek Orbán Viktor a bokájáig sem ér fel – és most kivételesen nem a magasságbeli különbségre célzok, hanem a két életút közötti differenciára.

Magyarországon nagy hagyománya van annak, hogy a politika sütkérezni igyekszik a példátlan népszerűséget jelentő sportsikerek „kovácsaival" – ez rendszerfüggetlen. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a viszonylag fiatal és köztudottan sportszerető Orbán Viktor számára biztosan nem megerőltető foglalatosság, hanem szenvedély a sportrendezvényeken való részvétel, nagyjából el tudjuk képzelni, mire számíthatunk akár csak egyetlen londoni magyar aranyérem esetén... (Ízelítőt már láthattunk a debreceni csonka úszó EB-n, ahol a soha nem látott magyar sikerek látványos ünneplésére az egész politikai slepp kivonult.)

Sok-sok fideszhívő arcot mutatott a pénteki ünnepélyes eskütétel élő közvetítése során a kamera, külön köszöntötték bukott köztársasági elnökünket, aki még mindig nem fogja fel, hogy személyes megjelenése nemcsak kínos, hanem egyenesen gyalázat, beárnyékolja a magyar sportéletet.

Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke mondta a fő beszédet - már amikor nem tévesztette el a szöveget és kellően tudott artikulálni. Anélkül, hogy részletesebb elemzésbe fognék, meg kell állapítanom, jobban sikerült beszéd volt, mint a Nyírő József majdnem-újratemetése alkalmával elmondott, ami persze elég kis kunszt.

Igazából és összegezve: valóságos Fidesz-rendezvény volt ez, óvatos próbálkozással, hogy ez a tragikus bagázs a nemzet egészének képviseletére tegyen kísérletet. Azért írom, hogy óvatos, mert a sportolók által felolvasott eskütétel utolsó szavait követően, bárhogy füleltem, nem hallottam egyetlen kósza "Isten engem úgy segéljen!" kiszólást sem, ami pedig közéletünkben ma már szinte kötelező, ilyen alkalmakkor. Úgy látszik, mégis van még valahol egy határ, felhasználják bár céljaikra az élsportolókat, de még nem kell a dísztribün elé menni és földig hajolni, mint Puskásnak annak idején. Egyelőre.

Ja, és a Szózatot nem követte a székely himnusz a végén. Szinte már hiányoltam...