Önvizsgálat előtt

Őt és a barátját, akik egy mozielőadás után éjszaka haza akartak jutni, de nem voltak képesek leinteni egy kerékpáros vagy motoros riksát, a banda fölvette sötétített ablaküvegű minibuszába. Az utasoknak álcázott huszonéves fiatalemberek kikezdtek a lánnyal, a „boyfriend” összeakaszkodott velük, mire vasrudakkal eszméletlenre verték. Hogy aztán mi történt, mit végzett a vasrúd más helyeken is, azt csak sejteni lehet abból, ahogy a lány belső szervei megsérültek. Delhiben nem is tudták megfelelően ellátni, ezért Szingapúrba vitték, de ott se tudtak segíteni rajta. Meghalt. Egyébiránt a tettesek a lányt is, a fiút is kihajították a buszból, majd megpróbáltak áthajtani rajtuk, de ez az időközben magához tért fiú lélekjelenlétének köszönhetően nem sikerült. A tetteseket a rendőrség idővel elfogta, de történt olyasvalami is, ami a szexuális erőszakcselekmények nyilvánosságra kerülése után Indiában még soha: tömegek vonultak tüntetni, áttörni a hallgatás falát. ACZÉL ENDRE írása.

A megerőszakolt – voltaképp megölt – orvostanhallgató nevét ma sem ismerjük, tudniillik Indiában törvény van arra, hogy a szexuális bűncselekmények áldozatainak kilétét titokban kell tartani. Ebből a törvényből épült a hallgatás fala is. A kontinensnyi országban a nemi erőszak átka ugyanis nem azokra hull vissza, akik elkövették, hanem azokra, akik elszenvedik.

Az indiai társadalom paternalista, férfiközpontú, a nőket alapjában megvető; kulturális termékei, kivált a százszámra készülő filmek és édesbús dalok a „macsószellemet” árasztják magukból, a nők csak mint a szerelem/szeretkezés tárgyai jelennek meg. A lányok, asszonyok zaklatása nem számít bűnnek, még csak megvetendő cselekménynek se. Kivált faluhelyen és India északi felén. Ha valakit megerőszakolnak, fölkerül a homlokára a szégyenbélyeg. De nemcsak az övére, a családjáéra is. Nemcsak lányokról tudunk, akik ilyenformán „megesvén” öngyilkosok lettek, hanem sok-sok apáról is, aki nem volt képes elviselni a szégyent.

A rendőrség az ilyen esetekben soha nem volt kiemelkedően aktív, vagy ha igen, néma tanúkon kívül senki másra nem lelt. A szégyenét ugyanis az ember takargatni szokta. Az igazságszolgáltatás pedig, amely Indiában közmondásosan lassú, akár egy évtizedig is elbabrált azzal, hogy a meggyanúsított vagy vád alá helyezett elkövetőt elítélje. India – írják – egy olyan ország, ahol félszáz, nemi erőszak gyanújába keveredett ember volt képes megpályázni közhivatalt. Maga a sajtó pedig csak akkor érdemesítette említésre a szexuális bűncselekményeket, ha az elkövető és az áldozat nem egyazon kaszthoz tartozott, azaz valamiképp bele lehetett keverni a történetbe a társadalom avítt, még mindig kasztos törésvonalait. (Ami tipikusan úgy értendő, hogy „magasabb társadalmi állású fiú erőszakol meg alacsonyabb állású lányt”.) A falvakban mindennaposnak számító esetek szinte soha nem kerültek a címlapokra.

Első pillantásra a mostani szörnyű cselekmény is „falusi eset”. Az elkövetők kivétel nélkül vidékről érkezett nagyvárosi féllumpenek voltak, akik találtak ugyan munkát a fővárosban, és viszonylag rendezett körülmények között éltek, de hozták magukkal az otthoni morált.

A főváros – épp a bevándorlók nagy száma miatt – kiemelten veszedelmes hely lett. Sötétedés után, legyen akár a hely fél kilométerre a miniszterelnök hivatalától, nők nemigen merészkednek egyedül az utcára, és napközben is szüntelenül óvatoskodniuk kell, ha például buszra szállnak. Egy helyi újságírónő mondja: még életemben nem találkoztam olyan nővel, legyen az szegény vagy gazdag, alacsonyabb vagy magasabb kasztbeli, szép vagy csúnya, kövér vagy sovány, akit buszon, vonaton még ne molesztáltak volna.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)