Obamánia

November 4-ig csak az volt bizonyos, hogy egy balkezes szenátor lesz az Egyesült Államok 44. elnöke. (Barack Obama és John McCain is balog.) A választás éjszakája óta azonban azt is tudjuk, hogy megtörtént a nagy áttörés: az Egyesült Államok népe egy fekete bőrű férfit állított országa élére. 48 évvel ezelőtt ugyancsak áttörésről beszéltek, amikor John F. Kennedy személyében Amerikában első ízben választottak elnökké katolikus vallású személyt. A mostani fordulat azonban annál is jelentősebb. JFK mégiscsak a fehér elitből került ki, míg BHO (Barack Hussein Obama) fekete bőrszínnel jött a világra, ami alig néhány évtizeddel korábban akár azt is megakadályozta volna, hogy például tiszt lehessen a hadseregben. Az amerikai álom (mindenkiből lehet mindenki) tehát egyre inkább kiteljesedik.

Igaz, Barack Obama nem a „klasszikus” fekete sorsból nőtt ki, nem a déli ültetvények rabszolgáinak ivadéka. És bár nyilván megtapasztalta fehér honfitársai egy részének az előítéleteit, hiányzik belőle a zsigeri sértettség azokkal szemben, akiknek ősei szerencsétlen afrikaiak százezreit hurcolták be Amerikába, s használták őket tárgyként. Mondhatnók, hogy az Egyesült Államok leendő elnöke – a költőt parafrazeálva – feketék között egy amerikai.

Csodákra nem képes

Bőrszínének persze tagadhatatlanul volt szerepe megválasztásában (az afroamerikaiak 95 százaléka szavazott rá), de semmiképpen sem ez volt a döntő. Barack Obamát honfitársai – fehérek, az Amerikában külön kategóriába sorolt spanyol ajkúak (latinok), őslakosok (indiánok), ázsiai származásúak és feketék – alapvetően azért választották elnökükké, mert elegük volt a Bush-féle kormányzásból, mert változásokat akarnak a gazdaságban, a szociál- és a külpolitikában. Persze az is tagadhatatlan, hogy a demokrata kampány felhasználta a pénzügyi válság, a recesszió, a növekvő munkanélküliség veszélyét. Obamától várják a megoldást.

A leendő elnöknek viszont feltehetőleg éppen az okozza majd a legfőbb gondot, aminek a kedvéért annyian szavaztak rá. Az egészségügyi biztosítás és a szakszervezeti jogok kiterjesztését, a minimálbér indexálását, a felső középosztály adóinak emelését és a kisemberek adójának csökkentését törvényekkel keresztül lehet vinni. Különösen, mert a két és fél hónap múlva a Fehér Házba és a minisztériumokba beköltöző végrehajtó hatalom biztos hátországgal rendelkezik: demokrata többségű lesz a kongresszus mindkét háza. A pénzügyi válságból való kilábalást azonban nem lehet törvényekkel, elnöki rendeletekkel vezényelni, legfeljebb némileg befolyásolni. A maga korában, a mostanira némileg emlékeztető gazdasági katasztrófa idején megválasztott Franklin D. Rooseveltnek ez viszonylag gyorsan sikerült. Fölöttébb kérdéses azonban, hogy Barack Obama idevágó receptje mennyire lesz hatékony, és főként, hogy a súlyos problémákat már jó ideje gyűjtögető amerikai gazdaság mennyi idő – hány hónap, év – alatt áll ismét talpra. Csodákra az új elnök sem lesz képes, még a következő négy, netán nyolc évben sem.

Bush és a pokol

Pedig a külföld valahol ezt várná a Fehér Ház leendő lakójától. Hiszen az amerikai gazdaság motorja vagy féke lehet az egész világgazdaságnak. Az Európai Unió, a Közel-Kelet, Japán, Latin-Amerika, kisebb mértékben Oroszország és Kína is várja, miként alakul majd viszonyuk az Egyesült Államokkal, amelyet az utóbbi években Washington olyan önző egyoldalúsággal kezelt, hogy jóformán mindnyájan a pokolba kívánták George W. Busht. Obama – ígéretei és a külvilág elvárásai szerint – egyenrangú vagy legalábbis az eddiginél egyenrangúbb viszonyt akar az EU-val. A konzultációknak, a partnerek érdekei figyelembevételének azonban ára van. Példának okáért, aki egyenrangú akar lenni, az a katonai terheket illetően is legyen az. Mondjuk: küldjön több katonai erőt Afganisztánba. A leendő elnök tervei között szerepel az amerikai csapatok viszonylag gyors kivonása Irakból. Az a politikus azonban, aki nem ellenzékből bírál, hanem a hatalom birtokában cselekszik, esetleg rájöhet, hogy a körülmények ezt csak hosszabb távon teszik lehetővé. Obama kiáll az ENSZ reformja mellett, amivel elvben mindenki egyetért.

Amerikai érdekek

De amint például a Biztonsági Tanács átalakítása, a vétójog kiterjesztése kerül szóba, az egyes országok valós vagy vélt érdekei szembekerülnek egymással. Obama itt is csak a járható úton (kényszerpályán?) haladhat. És ami a legfontosabb: valamennyi időszerű nemzetközi kérdés megoldásában természetesen ő is, akárcsak elődje, az amerikai érdekeket fogja képviselni.

Bízni abban lehet, hogy ezeket az érdekeket a leendő kormányzat némileg másképpen fogja értelmezni, mint a jelenlegi.

Nem zárható ki tehát, hogy a külföldön ma még Amerikánál is hevesebben tomboló Obama-mánia idővel – talán Kenya kivételével – világszerte lelohad. Mindenesetre Magyarországon egyelőre minden számottevő politikai erő üdvözli az illinois-i (chicagói) szenátor megválasztását, és abban a maga igazának, eszméinek igazolását kívánja látni. Ugyanakkor a hazai média utóbbi hetekben tanúsított elnökválasztás-centrizmusának hatását a közvélemény nem igazolja vissza. A felmérések szerint a magyar lakosságnak alig egynegyede érdeklődött legalább valamelyest az amerikai választási kampány iránt.