Norvégban voltunk, édesem

Sanyi bácsi, mint a cövek áll az alacsony ég alatt, és nem néz senkire. Pedig balról látvány közeleg, jön a csilingelős asszony, rázkódnak, ugrálnak rajta a karperecek és gyöngysorok, mögötte a készséges barátnő, egész hátul meg az alázatos férj a csomagokkal. Minden turistacsoport konstansan agresszív eleme ő, ha nincs, az elmaradt élményért perelni kell az utazási irodát. Vállalkozó is akad, hízásnak indult, komor feleséggel meg néhány fiatal pár. Aztán egy vidéki üzletember és a neje, a nő ötven körüli, szép, karcsú, és néha elnéz messze, mintha keresne még valamit.

Sanyi bácsit ezek nem érdeklik. Röviden tájékoztat mindenkit, hogy nyugdíjas katona, a felesége elhagyta pár éve, így egyedül járja a világot. Ebből mindenki megérti, hogy egy kiszuperált magyar 007-hez van szerencséje. Rövid ember, piros arccal, kezdő nyolcvanas. Nagykutya lehetett, az biztos.

Oslóból indulunk északnak. A felhők szinte a nyakunkba lógnak. Az idegenvezető mondja is, hogy itt így hajlik a föld. Lehet örülni annak, hogy közel a menny, de jobban látni azt is, hogy viszont üres. Ez valamelyik Bergman-filmből jut eszembe.

A vezető furcsa figura egyébként, először hajléktalannak hittem, aztán elbocsátott tanárnak, végül meglepő módon kiderül róla, hogy az, aki. Miskolcon lakik egy kis lakásban, közel az állomáshoz, ahol hajnalonta, amikor Pestre indul az irodákba, cigánykávét lehet inni. Vagyis olcsót. Ezt elmeséli a mikrofonba, két viking király között. Negyvenöt éves lehet, a pulóverét régen mosta ki. Mint egy megbántott, magányos kisgyerek mondja életpanaszát a feszengő felnőtteknek. Alig kap munkát. Pedig csehül is megtanult az angol, francia és orosz mellé, de minek. Sose őt kérik. Köszöni nekünk, hogy ez az út most beesett. A tudás nem számít, mondja, de akkor mi? Mire nem jött ő rá egész életében? Elfordul, és közli, hogy Bruraviknál kompolunk.

Ez se egy boldog magyar itt, a boldogok hideg földjén. Mennek mellettünk a fehér, piros és bézsszínű faházak, amelyekben az ENSZ életminőségi listájának abszolút győztesei laknak. Ha norvég férfi vagy, 76 év biztosan kinéz neked, ha nő, akkor 81. A költségvetés tíz százalékát költik egészségügyre, ez nálunk jövőre 7,7 százalék lesz. A munkanélküliség 3 százalékos. A pénzük menekülőút a válságban, amelyet amúgy alig éreznek, a külföldi elemzők bevallják, hogy az alacsony adókra és bérekre kitalált angolszász modell megbukott, a magas foglalkoztatottságra, magas hozzáadott értékre, ennélfogva kiváló oktatásra épülő skandináv rendszer pedig kétségkívül győzött. De van itt más is. A legalacsonyabb béreknek „emelt padlójuk” van, ugyanis a magas keresetek adójával finanszírozzák őket, aminek egyik következménye, hogy az osztálykülönbségek kicsik, másrészt az induló bérek is magasabbak a szociális juttatásoknál, tehát megéri dolgozni.

A szakszervezetekkel két évre előre rögzítik a béreket. Ha nő a termelékenység, nőnek a pénzek, ha nem, nem. És ezt mindenki elfogadja. Az egész rendszer az együttműködésre és a belátásra épül. Költségvetési hiányt például tilos tervezni.

Kinézek a panorámaüvegen a drámai tájra, a július végén epret szedő emberekre. Nekünk minden messze van, de ez a legmesszebb.

Øystese olyan, mint egy svájci kisváros a Hardanger-fjord partján, ködöt füstölgő hegyek alatt. Megállunk, mert a norvég sofőrnek ez háromóránként jár. Ő el is megy ebédelni. A csoportban ez már bonyolultabb kérdés. A hangos és láncos asszony eltűnik a szolgáival, tehát találtak vendéglőt. A vállalkozó leteszi a mobilját, amely reggeli közben, vízesésnél, ősi rönktemplomnál mindig a fülén van, és boltot keres, ahonnan csokoládéval, gyümölccsel, ivólevekkel megrakodva tér vissza, s az asszony ölébe teszi. Mintha csupa édességben kifejezett bocsánatkérés lenne. Áldozati ajándék a némaság oltárán. Mert egy szót se váltanak, szinte soha. Az asszony elkezd enni, sokat, a férj a mobil után nyúl. Sanyi bácsi ízetlen kolbászt fal édes mustárral. Azt mondja, evett ő ennél rosszabbat is Észak-Koreában. Kuba jó volt.

Egy fiatal pár a parton ül és éhezik, de az is lehet, hogy boldog. Eljutottak ide, itt vannak. Most egy másik állapotban léteznek, amelyhez nem érnek fel alantas halsaláták. Fekete bőrű gyerekeket néznek, akik meztelenül ugrálnak a tizenöt fokos vízben.

Az országban sok a szomáli. Mind munkanélküli.

Talán Fossatumban történik, az egyik vízesésnél, talán még korábban, Norheimsundban, a Hardanger-fjord utolsó városában, mindenesetre Bergen előtt, hogy beszélgetni kezdünk a vidéki, mint kiderül, nyíregyházi üzletemberrel és a feleségével. Üzlet, ugyan, legyint a férfi, Szabolcsban az emberek már nem vesznek semmit. Különben is, mondja kesernyésen, lassan a saját hazánkban leszünk menekültek.

Érdekes pillanat.

Körülöttünk a világ legszebb tája. A világot vastag felhőréteg zárja le, az éppen esedékes fjordban kúp alakú hegy áll, amely mintha eresztene, patakokat folyat le magán, a fenyők lehúzódnak az ónszínű vízhez, és csend van. Norvégiában nagyon tud csend lenni.

A magyarok nézik egymást. Egy ilyen mondat után várni kell, hogy a másik hogy reagál. Magunkfajta, vagy nem magunkfajta? Úgy döntök, hogy egy politikai célzást hallottam, tétován bólintok, mire a férfinak felderül az arca. Felénk rettenetesen sok a cigány, mondja, tíz év, és a fehér ember kipusztul a vidékről. Nem kéne dönteni már? Hogy vagy ők, vagy mi?

Az asszony is figyel minket, és azonnal megérzi, hogy tévedés történt. Finoman megböki a férjét.

Bergenben kerüljük egymást. Európa legesősebb települése most száraz, és este tízkor még süt az éjjeli nap. A turisták kinn ülnek a tereken, hígított sört isznak a rák meg a bálnahús mellé. Az idegenvezetővel futunk össze, a norvég sofőr meghívta egy korsóra, így tán elég lesz az a pár korona, amit hozott. Napidíja nincs.

Másfél nap múlva innen indulunk Ålesundba az egyetlen központi autóúton, amely azonban csak kétsávos. Minek is pazarolni még kettőre egy ötmilliós országban? A városban végre egy bár, ahol csapolt Guinnesst és Kilkennyt kapni. Délutánra már ideszivárog pár magyar. Sanyi bácsi. Az üzletember és a szép felesége. Mellénk ülnek. A béke kimondatlan, de szilárd alapja, hogy bizonyos dolgokról nem beszélünk. Végtére is kellemes emberek. Amikor a férj kimegy a mosdóba, az asszony hozzám hajol. Azt kéri, meséljek neki Pestről. Éjjel gyönyörű lehet.

Aztán vége. Megyünk vissza az undok Délre. És vége egy mítosznak is. Sanyi bácsi nem kém. Csak egy őrmester Szolnokról. A második Kilkenny után elmondta, hogy már nyugdíjasként jutott el a Kanári-szigetekre, ahol mindenes lett egy szállodában. Ma is visszajár, egy német házaspár az állandó kuncsaftja. Az ő háziszolgájuk, bár nemigen érti őket. Csak oroszul tud. Aztán a pénzből utazik.

Az idegenvezető is boldog. Most telefonált a fia, felvették a debreceni egyetemre. Hazamegyek, és felhívom őket, mondja, és senki nem kérdi, ki az a másik az „ők”-ből.

És hogy milyenek a norvégok? Mit tudjuk mi. Mi csak ültünk egy buszon, láttuk a Tvindefossen-vízesést például, az éjféli napot és a fjordokat. Nem beszéltünk mi senkivel. Minek, hát magunkkal se nagyon szoktunk.