Nő vagy nőfaló?: Amerika választ
Trump s egyáltalán egy ilyen formátumú figura agresszív előtörése ijesztő, hiszen az Egyesült Államok elnökének kezében ritka erős hatalom van: kormányfőként a miniszterek, a többi állami vezető, a legfelsőbb bírák kinevezője megvétózhatja a kongresszus hozta törvényeket és ő a fegyveres erők főparancsnoka is.
Igaz, az alapító atyák gondoskodtak hatékony ellensúlyról, a képviselők, szenátorok széles körű jogairól: az elnök bevetheti ugyan a fegyveres erőket, ám ha a törvényhozás ellentmond, azokat vissza kell hívnia – egyébként pedig a hadüzenet joga a kongresszusé. Az elnök köti ugyan a nemzetközi szerződéseket, ám ha a törvényhozás kétharmada azokat nem erősíti meg, nem lépnek életbe.
A nagy hatalmú ember helyettese, a vele megválasztott alelnök posztja viszont a jelentéktelenség maga – ő főként reprezentál. Annál fontosabb ember lesz viszont abban a ritka esetben (eddig kilenc alkalommal), amikor az elhunyt vagy lemondott elnök helyére kell lépnie, mint Harry Trumannak röviddel Franklin Roosevelt negyedik megválasztása után, majd Lyndon Johnsonnak John Kennedy meggyilkolását követően. Sajátos Gerald Ford esete: ő volt az egyetlen alelnök, majd elnök, akit egyik tisztére sem választottak meg. A botrányába utóbb belebukott Richard Nixon nevezte ki helyettesének, miután Spiro Agnew, a korrupción kapott eredeti alelnök lemondott. Ford Nixon kényszerű távozása után két és fél évig elnökösködött – azzal kezdve, hogy teljes amnesztiát adott a Watergate-ügyben megszégyenült patrónusának.
Az 1845-ben kelt törvény szerint „a november első hétfője utáni első kedden” szavaz az amerikai nép. Miért? Mert hajdan akkor volt érkezésük a gazdáknak: betakarították már a termést, megvolt a vasárnapi istentisztelet, hétfőn lóra szálltak vagy kordéra ültek, s nem gátolta még hó és fagy a keddi megérkezést a megye fővárosába. Idén kerek 200 millióan szavazhatnak – már aki elmúlt 18, nem büntetett előéletű és felvétette magát a listára. Meglepő lehet, hogy a demokrácia élenjáró országában a nőknek csak 1920 óta van valamennyi tagállamban választójoguk, a legtöbb indián őslakos 1924 óta voksolhat, az újabban afroamerikainak nevezett feketék elől pedig csak 1965-ben hárult el minden korlát. A többi színes bőrűvel, a mexikói, dél-amerikai, ázsiai bevándorlókkal egyetemben a nem fehérek aránya immár 30 százalék felett van – ez az irányzat a kilencvenes évek vége óta egyre erősödik, s egyik magyarázata a zsugorodó fehér többség nevében szónokló Trump megdöbbentő sikerének.
MTI/EPA/Cesare Abbate
Bár a nép november 8-án szavaz, és másnap tudni fogjuk az eredményt, hivatalosan csak december 18-án választják meg az új elnököt az elektornak nevezett megbízottak. Az 538 tagú testületbe az államok kongresszusi képviseletük (gyakorlatilag a lélekszámuk) arányában küldik megbízottaikat, akik általában az induló pártok ismert személyiségei. Feladatuk igencsak formális: a jelölt, aki ott a voksok többségét megszerezte, kötelezően megkapja állama valamennyi elektorának támogatását – van, ahol azoknak erre esküt is kell tenniük. Szórványosan akadt régebben, aki „kiszavazott”, de ez sem nyomott a latban és senkit nem vontak még ilyesmiért felelősségre. A győzelemhez legkevesebb 270 szavazatra van szükség. A ritka esetben, ha ezt egyik jelölt sem érné el (hiszen most is kettőnél több jelölt van), januárban a képviselőház egyszerű többséggel választja meg az elnököt.
Eléggé bonyolult eljárás. Számos kísérlet volt már arra, hogy eleve a képviselőház vagy akár közvetlenül a nép választhassa meg az elnököt, de ezek hamvukba holtak. A rendszer egyik előnye, hogy nagyon erős legitimációt ad, s ezzel segít elkerülni az Európában oly gyakori választási zsákutcákat. Ki emlékszik már rá, hogy az oly sikeres Bill Clinton 1992-ben csak a szavazatok 43 százalékával győzött? Az idősebb Bush 37, a harmadik induló, a milliárdos Ross Perot 19 százalékot kapott, de Clinton az elektori testületben 69 százalékos többséget szerzett. Még látványosabb eset az ifjabb Bushé, akinek elnökségét közvetlen választás esetén meg is takaríthatta volna Amerika. A 2000-es választáson a demokrata Al Gore, Bill Clinton alelnöke, aki intellektuálisan magasan vetélytársa felett állt, országosan vagy félmillióval több voksot kapott, mint Bush, ám az utóbbi, mindössze néhány száz szavazatos (egyébként vitatott) többséggel megszerezte Florida 25 elektorát, így győzött. Gore a floridai szoros választási eredmény után a szavazatok újraszámlálását kérte, ám a bíróság ezt nem tette maradéktalanul lehetővé. Mellesleg Gore aligha indított volna háborút Irakban, s ma talán nem tartana a világ ott, ahol. A vesztes a többhetes bírósági küzdelem lezártával kijelentette: „Messzemenően nem értek egyet az ítélettel, de népünk egysége és a demokrácia érdekében elismerem vereségemet.”
Az elnökválasztással párhuzamosan újjáválasztják a teljes, 435 tagú képviselőházat és a 100 tagú szenátus harmadát. Jelenleg a republikánusoké a többség mindkét testületben, s érdemi változásra senki nem számított – legalábbis addig, amíg Trump handabandája saját pártját, vezetőit megosztva nem okozott óriási károkat a republikánusoknak. Nagy kérdés, merre tartanak majd azután. Sokan szívesen szabadulnának a nekivadult milliárdostól, aki viszont sok millió hívére hivatkozva ellenáll majd és rombolja tovább a demokráciát. Trump az „igazi amerikaiak”, azaz a fehér keresztények védelmezőjeként lép fel, és – úgymond – csak a velejéig korrupt sajtóval szövetkező sötét ellenfelei fosztják meg győzelmétől, élükön a szerinte börtönbe való Hillary Clintonnal. És valóban hisz ebben a nőket fogdosó-gyalázó ingatlanspekulánsban sok fehér munkásember, lecsúszó középosztálybéli. Obama lényegében kihozta országát a 2008-as válságból, de ott is sok áldozata van a globalizációnak, s már nem megy egyre jobban, mint korábban oly soká. Jöjjön hát az erős ember, gondolják sokan – és megvan a mumus is: a másfajta, a színes bőrű ember, akikből még több szeretne jönni, pedig azokat is ki kellene utasítani szerintük, akik már ott vannak. S persze fallal kell lezárni a mexikói határt.
