Népszavazás után

Az én szememben ez a több mint 90 százalék értelmezhetetlen. A másik, a 85 százalékos részvétel még inkább. Már csak azért is, mert a lakosság majd 40 százalékát kitevő ukránok és tatárok bojkottra szólították fel honfitársaikat. A „hivatalos” krími adatok szerint nem volt bojkott. Erről csak annyit tudok mondani, hogy a tatár vezetőket az oroszok „megvették” (biztos információ), de a 27 százaléknyi ukránból is el kellett mennie párnak, hogy a 85 százalékos részvétel kijöjjön. És aki elment, a jelek szerint nem Oroszország ellen, hanem mellette szavazott.

Ezek ugyan hipotézisek, de nem alaptalanok. Hacsak nem abból indulunk ki, hogy minden ukrán eleve oroszellenes, sajnálattal kell nyugtáznunk, hogy az Ukrajnát eluraló polgárháborús hangulathoz, a geopolitikai feszültséghez képest Oroszország több biztonságot ígér, mint Kijev. Meg több pénzt is, mint a véglegesen legatyásodott ukrán kormány.

Ez az érem egyik oldala. A másik „szőrösebb”. Tudniillik ha minden menetrend szerint megy, és a Krím betagozódik Oroszországba, akkor a hatalomátvétel nyomában jönnek majd a „korrupt, tudatlan és fennhéjázó” orosz tisztviselők. Ahogyan az minálunk is megesett, amikor a Felvidék alsó sávja, Kárpát-Ukrajna, de különösen Észak-Erdély ismét magyar birtok lett, s az ott élők nem kevés keserűséggel vették tudomásul az „új urak” szokásait. A párhuzam azért is indokolt, mert a Krími Autonóm Köztársaság lakói eddig meglehetős függetlenségben élték az életüket, eltekintve attól az apróságtól, hogy az ukrán költségvetésnek háromszor annyi pénzt kellett „benyomnia” az autonóm terület életben tartásához, mint amennyit onnan adóban kivett. A Krím gyönyörű, de az idegenforgalmon kívül semmije nincs.

Mindezt azért szükséges nyugtázni, nehogy valaki azt higgye, az oroszok nagy üzletet csinálnak. A birodalmi önérzet dagasztásán kívül sok örömük nem lesz benne. Pláne ha meg kell építeniük azt a négy kilométeres hidat, amely keleten – a Kercsi-szorosban – a félszigetet Oroszországgal összeköti majd. De ez nem megy egyik napról a másikra, mert a szó adminisztratív értelmében a Krím „hazatérése” bonyolult folyamat. A stációi a következők. Ha az orosz elnökhöz eljut a csatlakozási kérelem, akkor neki először is tanácskoznia kell a parlament mindkét házával. Ha egyetértésre jut velük, akkor „államközi” (?) szerződést kell kötnie a legfrissebb orosz régióval annak elnevezéséről, státusáról és lakói orosz állampolgárságának felvételéről. Ez a szerződés elég hosszú átmeneti időszakot engedélyez majd arra nézve, hogy a Krím miként tagozódjék be Oroszország politikai, gazdasági, pénzügyi és jogrendjébe. És van egy további apróság: a szerződésre először rá kell bólintania az orosz alkotmánybíróságnak; majd először az alsóháznak, utóbb a felsőháznak kell jóváhagyás esetén ratifikálnia azt. Mindez értelemszerűen nem megy gyorsan.

Visszatérve a napi politikához: lapzártakor a helyzet az, hogy Kijev a referendumot „cirkusznak” minősítette, kimenetelét (amelyről végleges adatok csak jó néhány nap múltán várhatók) eleve lenullázta, mondván, a krímiek csőre töltött orosz fegyverek árnyékában szavaztak. A referendum meghirdetését és eredményét hevesen elutasította az Egyesült Államok és az Európai Unió. Megtette volna ugyanezt az ENSZ Biztonsági Tanácsa is, ha az orosz képviselő nem él vétójogával. Persze hogy élt.

Napokon belül várható, hogy az oroszokat megbüntetik. De mivel és hogyan, ez itt a kérdés. A büntető osztagoknak óvatosnak kell lenniük, mert nincs olyan terület, ahol az oroszoknak ne volna ellenütőkártyájuk. Ha orosz tisztségviselőket fosztanak meg a beutazástól, ők ugyanezt fogják tenni amerikaiakkal és európaiakkal. Ha orosz vagyont „fagyasztanak be” Amerikában, akkor Putyinék piacra dobhatják hatalmas amerikai államkötvénykészletüket, amivel óriási zűrzavart idézhetnek elő a pénzpiacokon. Volna még néhány példám, végtére is ha az orosz elnök „szabadságharcot” hirdet, annak tartozéka lehet az egész Európát megmérgező kőolaj- és főként földgázszállítási szünet.

Mint látom és olvasom azonban, egyfolytában zajlik a telefonos egyeztetés Moszkva és Washington, Moszkva és Brüsszel, Moszkva és Berlin között. A téma mindig ugyanaz: Oroszország vonuljon ki a Krímből. Eszében sincs. 14 ezer katonát állomásoztathat ott az ukrán–orosz szerződés értelmében, ehhez képest még beszivárogtatott plusz 8 ezret. Ezeket nem fogja kivinni, nincs erő, amely rákényszerítené. De van alku! Az orosz és az ukrán hadügyérek megegyeztek, hogy a blokád alá vett krími ukrán támaszpontok péntekig feltölthetik hiányzó élelmiszer- és üzemanyag-tartalékaikat, azaz lélegzethez jutnak, senki nem „paterolja” őket ki.

Nem óhajtanék nagyon cinikus lenni, de azt mondom: pár napig talán. Ha ugyanis Oroszország a referendum óhajának megfelelően bekebelezi a Krímet, ott ukrán támaszpontoknak, ukrán hadihajóknak nem lesz maradásuk. Az oroszok távlatos gondolkodásában benne van, hogy az új kijevi rendszer előbb-utóbb nemhogy uniós, hanem NATO-tag lesz, s akkor orosz területen NATO-létesítmények működnek majd. Ami abszurdum.

De nem abszurdum, hogy Putyin „elengedi” a maradék Ukrajnát. Éspedig azokat a Kijevtől nyugatra levő, hajdanán Habsburg vagy lengyel fennhatóság alatt élő régiókat, ahol nincsenek oroszok. Ehhez persze az kell, hogy Harkivtól, Luganszktól, Dnyipropetrovszktól és Donyecktől Odesszáig ugyanúgy bekebelezze az oroszokkal teli vagy orosz ajkú „történelmi szomszéd” területeit, ahogyan ma a Krímmel teszi. Ez nehezebb dió lesz, már csak azért is, mert nem nagyon hinném, hogy az ukrán oligarchák arról álmodnának, hogy ragadozó hajlamú, de velük hajszálra azonos gondolkodású, kleptokrata orosz „testvéreik” üljenek a helyükre.

Habár ha Putyinon múlik, még ilyesmi is megeshet. Amikor március elejei moszkvai sajtóértekezletén kipécézett egy ukrán milliárdos oligarchát (Kolomojszkijt, a „csokikirályt”), akiről mindenki tudja, hogy zsidó, és ugyanazzal a lélegzettel védőpajzsként kínálta föl önmagát az ukrán zsidóságnak a neki nem tetsző, Janukovicsot elűző új ukrán nacionalista rezsimmel szemben, akkor kezdtek bennem kétségek támadni. Hát ez a kettő együtt hogy megy? Aki ismeri a történelmet, tudja, hogy Jelcinnek és Putyinnak se volt soha baja a maga „házi zsidaival”. Sőt. A Londonban élő, Chelsea-tulajdonos Roman Abramovics például ma is úgy „tejel” az elnökének, ahogyan az akarja. Innen nézve érdekes az ukrán oligarchák „tájékozódása”. Erős jeleit látom annak, hogy nemigen akarnak Putyin-pincsiket látni az üzleteikben, s ezért például az egész krími afférban nem exponálták magukat. Húznak az új hatalomhoz, s ha az oroszellenes, ám legyen. Csak a boltjaikat ne bántsák – márpedig a Krímben nem érdekeltek.