Népszavazás előtt

A Kelet-Közép-Európából érkezett lengyel (magyar, bolgár, szlovák stb.) „bevándorlók” hajszálra ugyanazokat az adókat és járulékokat fizetik, mint a hasonló munkakörökben foglalkoztatott brit állampolgárok, tehát elvileg ugyanazokat a jogosultságokat „vásárolják meg” maguknak, mint amazok. Ha bármelyiküket megfosztják ezektől, akkor a brit kormány felrúgja az uniós munkaerő szabad áramlásának alapszerződésekben rögzített kőkemény elvét.

Természetesen London csak önnönmagának kívánja ezt a kedvezményt, tágabb értelemben azt, hogy maga (a parlament) dönthesse el, kinek mi és mennyi jár vagy nem jár. Hányan jöjjenek vagy ne jöjjenek.

Alapjában arról van szó, hogy a britek megint ki akarnak ugrani valamiből, ami mindenki más számára kötelező. Nem szorosabbá akarják tenni az integrációt, hanem lazábbá. Amikor Cameron azt mondja, hogy ő ugyan nem akar távozni az unióból, viszont azt ígérte honfitársainak, hogy értelme a maradásnak csak egy megreformált unióban van, akkor voltaképp megelőlegezi, hogy a távozás/maradás kérdésében akár már jövőre esedékes népszavazás hivatalos propagandáját tárgyalásainak sikerétől teszi függővé.

Konkrét kívánságlistával ugyan még nem állt elő – ezt állítólag a június végén esedékes uniós csúcsértekezletre tartogatja –, de mindenki tudja, hogy több jogosítványt óhajt az uniós nemzeti parlamenteknek (mindenekelőtt a magáénak) a brüsszeli bizottsággal és az Európai Parlamenttel szemben; sokallja a brüsszeli szabályozásokat (kivált, amelyek brit érdekeket sértenek). Eszménye vagy inkább illúziója egy olyan unió, amely voltaképp alig több mint szabadkereskedelmi társulás. Kevés a „közös”, viszont az áruk, a tőkék és a szolgáltatások szabadon áramlanak. Az ilyesmi megvalósíthatatlan történelmi visszalépés volna mindahhoz képest, amit az unió a Közös Piactól az Európai Gazdasági Közösségen át mai formájáig több évtizedes munkával felmutatott.

Természetesen van egy csomó dolog (túlzott bürokrácia, értelmetlen előírások, a versenyképességet romboló korlátozások), ahol a brit igények méltányolhatók, s ha az ember Angela Merkelt hallgatja, olyan érzése támad, hogy Cameron nem fog mindenütt falakba ütközni. De az, hogy a brit konzervatív kormány a más uniós országokból érkező munkavállalóknak – akik megfelelnek a munkaadók által támasztott szakmai és nyelvi követelményeknek – a szociális juttatások (adókedvezmények, családi pótlék, szociális bérlakás) odaítélésének brutális megszigorításával vegye el a kedvét a betelepedéstől, nos, az teljességgel elfogadhatatlan. Nem csak a lengyeleknek, gondolom, minekünk is.

Hosszú, kemény, sőt kegyetlen alkudozásokra lehet és kell számítani. De nemcsak Brüsszel és London között, hanem magában a brit Konzervatív Pártban is. Ott az euroszkeptikus szárny ötven képviselője (közöttük két volt miniszter) már össze is fogott, hogy még mielőtt a tárgyalások megkezdődnek, már kampányolhassanak az unióból való kilépés mellett. A miniszterelnök ezt határozottan ellenzi. Olyannyira, hogy megfenyegette kormánya tagjait: ha bárki közülük csatlakozna ehhez a kampányhoz, számíthat arra, hogy kirúgja.

Egy további csatatérnek ígérkezik maga az egész szigetország, amelyet az „új Vaslady”, Nicola Sturgeon skót első miniszter következetesen több nemzet (az angol, a skót, a walesi és az észak-ír) föderációjának nevez. Álláspontja szerint az Egyesült Királyság csak akkor léphet ki az unióból, ha ehhez a helyi parlamentek hozzájárulnak. Márpedig Skócia akkor is tagja óhajt maradni az uniónak, ha netán a népszavazás ellentétesen dönt. Akkor a Skót Nemzeti Párt, amely tökéletesen uralja a skót parlamentet, és az egész ország harmadik legerősebb pártja, maga ír ki újabb népszavazást. A walesiek és az észak-írek felől ilyen kemény hangokat nem hallani ugyan, de minél több ügyben rendelkezhetnek a kisebb nemzetek saját sorsuk felől, annál inkább előtérbe kerül a ma még eldöntetetlen kérdés: van-e, lehet-e beleszólásuk abba, hogy az egész ország kilépjen az unióból, avagy bent maradjon?

Nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy a skót, walesi és észak-ír részleges önállóság nem olyan tényező-e, amellyel a miniszterelnök alig vagy egyáltalán nem számolt. Ebből még komoly kellemetlenségei származhatnak.

Mint ahogyan abból is, ha a kormány nem tárja fel a legteljesebb őszinteséggel a közvélemény számára a távozás/maradás előnyeit és hátrányait. Ez pillanatnyilag teljességgel hiányzik a repertoárból.

Holott Európa zsigerien elszigetelődő britek helyett pragmatikus briteket szeretne látni – bent az unióban. Annyit mindenesetre nyugtázhatunk, hogy az üzleti és pénzvilág hatalmasságai már javában számolnak, s noha a frontok még nem rendeződtek, legfeljebb felálltak, a legnagyobb erő, a Brit Gyáriparosok (ezerkilencszáz vállalkozást tömörítő) Szövetsége hevesen uniópárti. Minthogy nem politikai párt, máris szabadon kampányol a bentmaradás mellett.

Az üzletemberek és a City persze tudják, hogy amivel az euroszkeptikusok szédítik a nyilvánosságot, felhőkakukkvár. Olyan nincs, hogy az Egyesült Királyság polgárai az egységes belső (uniós) piac minden jótéteményét továbbra is élvezhetik, de a közös felelősségből, kivált a közös kassza gyarapításából nem kérnek. Boldogok azzal, hogy „saját kezükbe veszik a sorsukat”.

Hát nem. Duplán nem. Egyfelől még a gyerek is tudja, hogy az unió területén egy közönséges ingatlanvásárláskor is más megítélés alá esik egy uniós, mint egy nem uniós polgár. Kicsit komolyabban: mi lesz a brit exportot sújtó vámokkal és az illetékekkel, milyen sors vár a brit kivitelre még úgy is, ha Európa maga is boldogtalan lenne a brit piac nélkül? Hová jut a brit mezőgazdasági termelő az uniós támogatások nélkül? És így tovább.

Másfelől: Nagy-Britannia előtt vajon Norvégia és Svájc példája lebeg? Mindketten kívül maradtak ugyan az unión, de szépen fizetik a tagsági díjat, és át is vették (nagyobb részt) az uniós szerződések joganyagát. Nekik annyi „örömük” van ebből, hogy de facto élvezik az uniós jótéteményeket, csak éppen nincs beleszólásuk a közös döntésekbe. Márpedig Nagy-Britanniát – amint erre Barack Obama amerikai elnök is emlékeztette Cameront a minap – az teszi tekintéllyé a világban, hogy tagja az uniónak, ereje az unió erejét gyarapítja. Magányos hatalomként, kívülállóként egyszerűen leértékelné önmagát. Gondolom, Cameron meghallotta és megértette: az Egyesült Államok, az első számú szövetséges, melynek minden (olykor kétes) világpolitikai vállalkozásában a britek nyakig ülnek, abban érdekelt, hogy számára az a hídfő, amelyet Londonnak neveznek, továbbra is létezzék az unióban. Akár úgy is, mint az amerikai érdekek szószólója.

Mindehhez képest a „vendégmunkások” korlátok közé szorítása semmiség. Valami azt súgja nekem, hogy ezt az ügyet taktikai-pártpolitikai okoknál fogva fújják fel Londonban, hogy legyen miről beszélni. Mindenesetre nem arról, hogy a márciusban benyújtott költségvetésben a pénzügyminiszter elhallgatta, milyen megszorításokat vezet be váratlanul júniusban, megkurtítva nemcsak a védelmi, de az egészségügyi és az oktatási tárca kiadásait is. Hát persze: jöttek a választások. Emlékeztet ez valakit valamire?