„Nemsokára jönnek értem”

Negyvenkét fok van, forró, száraz meleg. Egy dugó közepén ülök, úton Kairó Gíza kerülete felé. A kocsi lassan araszol, a letekert ablakokon keresztül ömlik be az autók dudájának a zaja, amely keveredik a motorokra szerelt hangszórókból üvöltő arab popzenével. Jobbra tőlem a gízai kormányzóság kiégett épülete, amelyet a Muzulmán Testvériség támogatói gyújtottak fel bosszúból, miután a hadsereg éles lőszer bevetésével oszlatta fel a tüntetéseiket. Az indulatukat, bár kicsit sem tudok azonosulni politikai ideológiájukkal, megértem. Az oszlatás során egyetlen nap alatt több mint ezer ember halt meg. A többségükkel golyó végzett. Ott voltam, amikor a hadsereg a tömegbe lőtt.

Katonai ellenőrző pont lassítja a forgalmat, ezért a dugó. Két páncélozott csapatszállító, a tetejükre szerelt 50-es kaliberű gépágyúval, keresztbe fordítva áll az úton, mellette kiskatonák gólyóálló mellényben, a kezükben AK–47-esekkel. Kereshetnek valakit, mert egyenként ellenőrzik az autókban ülők adatait.

Egy pillanatra összeszorul az ember gyomra, mert sosem lehet tudni, hogy éppen mi lesz. Néhány napja pár német újságírót tartóztattak le minden különösebb ok nélkül, bármikor benne van a pakliban, hogy éppen mi kerülünk sorra. A hadsereg nem szereti a nyugati médiát.

A Muzulmán Testvériség azonban igen. Dacára az elmúlt napok jelentős véráldozatának, álláspontjuk semmit sem változott június harmincadika óta. Ellentétben pedig az egyre jobban ellenőrzött egyiptomi médiával, a nyugati sajtó nem kozmetikázza a híreit.

Ez az oka annak, hogy jelenleg Gízába tartok. Egy Muzulmán Testvérrel, Sheriffel lesz találkozóm délután kettőkor. A valódi nevét azért nem írom le, mert akkreditált újságíró vagyok Egyiptomban, a kormányzat és a hetekben újra életre hívott belbiztonsági szolgálat tudja, hogy hol lakom, és nagy valószínűséggel azt is, miket írok Egyiptomról. Ha nem figyelnek is, de a kapcsolatom neve fennakadhat a szűrőjükön, s ez kellemetlen perceket okozhat neki.

Sokadszori nekifutásra próbálunk meg találkozni. Legutóbb személyesen Mohandeszínben találkoztunk, a tüntetések felszámolásának napján, a Musztafa Mahmúd-mecsetnél. Robogóval volt, és látszott rajta, hogy zavart. Tűzharcot vívtak aznap a rendőrség és a Muzulmán Testvériség támogatói a mecsetnél – egy holland kollégával, Ester Meermannal tudósítottam a helyszínről.

Sheriffel lassan két éve ismerjük egymást, ő az egyike azoknak a Muzulmán Testvéreknek, aki hajlandó volt beszélni az amúgy szinte teljesen zárt és hierarchikus felépítésű iszlamista szervezetről.

„Fussunk össze a héten, és odaadok valamit” – mondta. Tudtam, hogy mire gondol, biztosra vettem, hogy képeket, videókat, esetleg egy hitelesített listát akar átadni a halottak számáról, hogy lőjük ki a nemzetközi médiába. Természetesen azonnal belementem. Minél több információ jut ki az internetre arról, hogy mi történik az országban, annál jobb.

A találkozóból azon a héten azonban nem lett semmi. Bár a vérengzés hírére dr. Mohamed El Baradei, az átmeneti kormányzat alelnöke benyújtotta a lemondását, a valójában Abdel Fatáh El Sziszi védelmi miniszter által irányított kormányzat továbbra sem változtatott a politikáján. Ez pedig a Muzulmán Testvériség teljes mértékű kiszorítását célozza az egyiptomi közéletből, azzal kezdve, hogy terrorszervezetnek nevezik mind a mozgalmat, mind a mozgalomból alakult Szabadság és Igazság nevű pártot. Amely 2011-ben a székek kétharmadát szerezte meg az egyiptomi parlamentben, 2012-ben pedig az ország első civil elnökét, Mohamed Murszi elnököt delegálta. Augusztus 16-án a hadsereg az elnök mellett tüntető tömegbe lőtt a Ramszesz téren, és még szerdán elrendelték a kijárási tilalmat, amely két hete tart. Az egyiptomi egészségügyi minisztérium beszüntette az adatok közlését a halottak számáról, a nemzetközi emberi jogi szervezetek óvatosan becsülve is országosan több mint ezerkétszáz áldozatról beszélnek, a sebesültek száma pedig meghaladja a nyolcezer főt. Rendőrségi, katonai és civil ellenőrző pontok lepték el a várost, az igazoltatások általánossá váltak.

Vasárnap többször is próbáltam hívni Sherifet a mobilon, de egyszer sem vette fel. Több SMS-t is küldtem, de nem hívott vissza. Végül a Facebookon írt rám.

„Több embert is letartóztattak körülöttem, attól félek, hogy lehallgatják a mobiltelefonomat. Ha kiderül, hogy nyugati újságírókkal beszélek, egészen biztosan le fognak tartóztatni. Így is biztosra veszem, hogy hamarosan jönnek értem” – írta.

Tudtam, hogy nem túloz, és nem egyszerűen le akar rázni. Bár gyakorlatilag az összes, a Muzulmán Testvériség által működtetett médiumot lekapcsolta a hadsereg, azért a szervezet szóvivőit el lehetett érni, ha máshol nem, a tömegtüntetéseiken. Jómagam is többször beszéltem Gihád El Hadaddal, a Szabadság és Igazság Párt szóvivőjével, vagy vittem ki hozzá magyar újságírókat.

Ez a helyzet azonban drasztikusan megváltozott a hadsereg erőszakos felszámolási akciója óta. Két hete nem lehet elérni senkit a Muzulmán Testvériségből sem, a vezetőit letartóztatták, és hírek keringenek arról is, hogy több mint ezerkétszáz „testvért” állítottak elő és tartanak börtönben, minden vádemelés nélkül. Ádli Mánszúr, az átmeneti kormányzat elnöke pedig felvetette, hogy egyszerűen be kellene tiltani a mozgalmat és a pártot.

A rendőrség ennek szellemében jár el. Harmincnyolcan haltak meg, már a letartóztatásuk után egy zsúfolt, eredetileg húszfősre tervezett rabszállító kocsiban, miután a rendőrök könnygázgránátot dobtak a bezsúfolt emberek közé. Mind bennégtek, az esetről az angol The Guardian is beszámolt.

Mi, újságírók abból tájékozódunk, ami megmaradt: a Muzulmán Testvériség londoni irodájának sajtóközleményeiből és honlapjáról vagy a közösségi médiából. A Facebookon és a Twitteren még mindig gyorsabban terjed az információ.

Arra a hírre, hogy Sherif mégis hajlandó velem találkozni, azonnal autóba ültem, és elindultam Gíza felé. Azt írta, hívjam fel, ha a kerületbe értem, és akkor megadja annak a helynek a nevét, ahol találkozhatunk.

A Közel-Keleten már csak így megy ez, ha egy éppen támadás alatt lévő és betiltásra váró szervezet tagjával akarsz interjúzni.

Az ellenőrző pontra azonban nem számítottam. Vagy egy órán keresztül ültem a dugóban, mire sikerült átérnem. A kiskatona hosszasan vizsgálta a sajtókártyámat, végül intett, hogy haladjunk tovább. Egy kis kávézóba ültem be, onnan hívtam Sherifet, de nem vette fel a telefont. Néztem a Facebookot is, de az utolsó aktivitása a velem való csevegés volt.

Hosszasan csöngettem, reménytelenül. Végül megittam a kávémat, és elindultam visszafelé Dokki kerületbe, ahol lakom. A visszaúton tűnt fel, milyen közel vagyok a piramisokhoz: hatalmas alakjuk kékesen derengett a katonai ellenőrzési pont felett a benzingőzben.

Sherif két napja nem került elő.