Német elnökválasztás

A németországi elnökválasztásnak sok vesztese volt. Nem kunszt. Mindenki mindenki ellen küzdött. Valamennyi részt vevő pártnak volt elszámolnivalója a másikkal. A koalíciós pártok éppúgy törekedtek a partner elvesztésére, mint az ellenzékiek. Vesztett mindenekelőtt Merkel kancellár és a kormánykoalíció. Papírforma szerinti kényelmes többségük ellenére csak a harmadik fordulóban sikerült megválasztatni jelöltjüket. Az első kettőben a koalíció több tagja megvonta tőlük bizalmát.

Az ellenzéki szociáldemokraták nemcsak azért tekinthetők a másik vesztesnek, mert nem sikerült összehozniuk olyan baloldali többséget, amely elnökké választotta volna jelöltjüket, Joachim Gaukot. Az is kiderült, hogy soraikból nem tudnak esélyes baloldali jelöltet állítani. Olyan személyt jelöltek tehát, akit – a zöldekkel együtt – évek óta támadtak. Szorgalmazták annak a Stasi-archívumnak a felszámolását és beolvasztását az országos levéltárba, amelyet Gauk alapított és vezetett éveken át.

Szerelmi házasság

Bár Gauk nem CDU-tag, hangsúlyosan konzervatív beállítottságú. Többször bírálta a baloldali pártok politikáját, azok pedig most közösen pajzsra emelték ellenfelüket, kritikusukat. De a szocialisták és a zöldek azért is tekinthetők a választások vesztesének, mert nem sikerült megteremteniük azt a baloldali egységet, amely győzelemre vitte volna jelöltjüket. Ehhez a harmadik fordulóban szükségük lett volna a Balpárt szavazatára is, de mert a kommunista utódszerveződést hivatalosan páriának tekintik, nem ajánlották fel neki nyíltan a választási szövetséget. A balosoknak persze a sértődésen túl más okuk is volt arra, hogy ne szavazzanak Gaukra. Az ő archívumával derítették ki a párt számos tagjáról, sőt vezetőjéről – köztük a pártelnök Gregor Gysiről – azok stasis múltját. Másrészt a Balpárt ezzel ismét bebizonyította, hogy nem képes átlépni múltja árnyékát. Kompromisszumkészség helyett vállalta, hogy tartózkodásával a konzervatív Wulffot segíti az államelnöki székbe.

De győztesei is voltak a német elnökválasztásnak. Mégpedig kettő is. Az ellenfelek: Joachim Gauk és Christian Wulff. Gaukban rövid, kéthetes politikai szereplése során egy okos, megfontolt, államférfiúi léptékű személyiséget ismert meg a társadalom. A keletnémet evangélikus lelkészt jobb- és baloldaliak, konzervatívok és liberálisok, vallásosok és ateisták egyaránt választhatták volna. Sokak szerint ő volt a jobbik jelölt. De mindez nem Wulff ellen szól, aki – ellentétben Gaukkal – ízig-vérig politikus. Tizenhat éves kora óta CDU–tag. Sikeres miniszterelnöki múlt áll mögötte Alsó-Szászországban. Nem a hangerejével, inkább mondanivalójával hívja fel magára a figyelmet. Az ellentéteteket kiegyensúlyozni igyekvő, simulékony típus. Ő a tizedik és egyben a legfiatalabb államelnöke Németországnak.

Államelnökként elmondott első beszéde jó benyomást tett. Hangsúlyozta, hogy nemcsak minden német, hanem minden Németországban élő polgár elnöke szeretne lenni. A bevándorlóké is. Szerinte Németország legnagyobb problémája a bevándorlóknak a társadalomba való integrálása. Ebben szeretne tevékeny részt vállalni. Emlékeztetésül: ő volt az első és eddig az egyetlen olyan tartományi miniszterelnök, aki bevett a kormányába egy muzulmán, török nőt.

Az, hogy milyen államelnök lesz, majd eldől. A mércét magasra tette egyik elődje, az ugyancsak konzervatív Richard von Weizsäcker: egyszer barátságos, máskor szigorú, a kormány politikáját esetenként támogató, majd bíráló, az ellentéteket kiegyenlítő, a napi politika felett álló államférfi.

Wulff olyan időben lép hivatalba, amikor a német belpolitikai helyzet rendkívül bonyolult. A konzervatív-liberális kormány eddigi mérlege katasztrofális. A közvélemény-kutatások szerint csak a választók harminckilenc százaléka támogatja. Még az eddigi politikai szupersztár, Angela Merkel is a harmadik helyre esett vissza a népszerűségi listán. Ennek több oka is van. A korábbi konzervatív–szocdem nagykoalíciót mindkét fél kényszerházasságnak tekintette, bár jól működött. Merkel és pártja a liberálisokban látta az ideális partnert.

Szerelmi házasság! – mondták mindketten a választások után, de már a koalíciós tárgyalásokon kiderült, hogy ez a szerelem nem lesz hosszú életű. A hármas koalíció két kis pártjának, a liberális FDP-nek és a konzervatív bajor CSU-nak kisebbrendűségi görcsökkel megvert vezetője van. Állandóan bizonyítani akarnak. Seehofer bajorországi pártja elveszítette a tartományi választásokon negyvenéves abszolút többségét és verhetetlenségének nimbuszát. Neki bizonyítania kellett, hogy méltó nagy elődeihez, Strausshoz és Stoiberhez, vissza tudja szerezni a CSU abszolút többségét.

Westerwelle indítékai ellentétesek ezzel. Vezetésével az FDP története legnagyobb sikerét érte el az országos választásokon. Tizenöt százalékot szerzett. A győzelem megrészegítette. Nemcsak az alkancellári és külügyminiszterei posztot követelte, de ő akarta meghatározni a koalíció politikáját is.

Horst Seehofer és Guido Westerwelle a koalíciós tárgyalásokon adócsökkentést követelt, mert ezt ígérték a választások előtt. Nem érdekelte őket, hogy közben megváltozott a politikai és a gazdasági helyzet. Kitört a világgazdasági válság, és Görögország az összeomlás szélére került. Németországnak felelősségteljes szerepe van mindkét probléma magoldásában. Ráadásul a berlini kormány belső eladósodása is rekordméretet öltött. Ebben a helyzetben egy adócsökkentés eszement intézkedés lett volna.

Egyre több bírálat érte Merkel vezetési stílusát is. A döntésképtelenséget vetik a szemére. Keménykezű vezetést, gyors döntéseket követelnek. Pedig az évek során megszokhatták volna, hogy Merkel stílusa más. Mint a jó sakkozó, megfontolja döntése következményeit. Három-négy lépéssel előre gondolkodik. A politikusok és főleg a sajtó gyors sikereket követelő képviselői ehhez nincsenek hozzászokva.

A karmester marad

Persze Merkelnek is megvan az a hibája, hogy rosszul viseli a konkurenciát. Saját helyét készítette elő már akkor is, amikor kezdeményezte Helmut Kohl leváltását. Aztán sorban állította félre pártbeli potenciális riválisait. Friedrich Merz, Günther Oettinger, Jürgen Rüttgers, Roland Koch magától távozott, mert a kancellár asszony kilátástalan helyzetbe hozta őket. Utolsó riválisát, Christian Wulffot most felfelé buktatta: megtette államelnöknek. A Süddeutsche Zeitung kommentátorának Haydn Búcsúszimfóniája jutott az eszébe, ahol a zenekar elégedetlen tagjai egymás után távoznak a színpadról. Végül csak két hegedűs marad. Haydn 45. szimfóniája modern változatának két utolsó hegedűsét Angela Merkelnek és Guido Westerwellének hívják.

Új választás, új zenekar. A karmester pedig akár maradhat is.