Nem rasszista, de... – A német AfD karrierje
A német populista AfD (Alternative für Deutschland) csak 2013-ban alakult, de máris sikereket ért el tartományi és uniós választásokon, és 10 százalék körül mérik országosan. A radikális bevándorlás- és iszlámellenes párt eredetileg a görög válság okán szerveződött, és az eurót elutasító közgazdászokból állt. A konszolidált EU-ellenesség mögé aztán felsorakoztak a nacionalisták, akiket kevésbé érdekelt a közgazdaságtan. A bevándorlási válsággal pedig egy egészen új, félelemre és iszlámellenességre épülő arculatot kapott a párt.
Az elmúlt hetekben alig telt el nap véres terrorcselekmény nélkül Németországban, ez pedig az iszlámellenességet egyedül a zászlajára tűző AfD malmára hajthatja a vizet a 2017-es választásokon. A kérdés az, képesek lesznek-e megtartani a kényes egyensúlyt a nem vagyok rasszista, csak... jellegű „szókimondás” és a kiközösítettség között, vagy szükség lesz-e még egyáltalán a visszafogottságra ezek után.
A 2013-as görög válság a németek számára morális, pénzügyi és gazdasági értelemben is a róka fogta csuka helyzete volt, és a szuverén adósmentés csak az összes többi megoldásnál volt jobb. Ebben a légkörben született a nagyrészt doktorált közgazdászokból álló AfD, melynek eredeti javaslatai az euróövezet tervezési hibáiról szóltak, komplex, közgazdasági érvekkel alátámasztva egyfajta gazdasági nacionalizmust. A párt első programja az euróövezetből való kilépésen kívül követelte a szuverén adósmentések leállítását és a nemzeti parlamentek visszaerősítését is, valamint aprólékosan kifejtette, miért és hogyan kellene korlátozni az Európai Központi Bank hatásköreit, és beszüntetni a megújuló energiaforrások támogatását. Ennek a programnak gyenge volt a politikai felhajtóereje, és azt is inkább a görögellenesség adta, ami aztán átcsapott általános euroszkepticizmusba. A szakmai érvekkel alátámasztott euroszkepticizmus sokkal szalonképesebb, mint a nyílt nacionalizmus, de azért mégiscsak ugyanazt jelenti – így a pártban megjelentek a nacionalizmusra fogékony szereplők is.
A 2015-ös bevándorlási és menekülthullám aztán egészen új profilt adott a pártnak. A nacionalizmust végre nem kellett obskúrus gazdasági érvek mögé rejteni, hanem az iszlámtól való félelemmel és bevándorlásellenességgel helyettesítették (annak ellenére hogy Németországra nem Brüsszel kényszeríti rá a bevándorlók befogadását). A párt 2016-os programjának már nem is a gazdaság a sarkalatos pontja, hanem hogy az iszlám ellentétes a német alkotmánnyal. Ezenkívül követeli a sorozás visszaállítását, a referendumok széles körben való bevezetését, valamint a minaretek, a burka és az iszlám imára hívás betiltását – az alapító közgazdászok pedig ennek megfelelően eltűntek a pártelitből. Bernd Lucke, az alapító elnök 2015 júliusában mondott le a párt fokozódó idegenellenessége és oroszbarátsága miatt, bár a párt színeiben megszerzett európai parlamenti székét azért megtartotta.
Az AfD-nek nagyon jól jött a bevándorlási hullám és Merkel befogadó álláspontja, ahogy más országok nacionalista és euroszkeptikus pártjai is virágzanak, mivel végre érzelmi fogást találtak az Európai Unión. Ennél már csak a terrortámadások és a gyűlöletbeszéd kriminalizálása segített nekik többet. Az AfD egyike azoknak a populistáknak, akik teli tüdővel suttogják, amit szerintük a politikai korrektség miatt nem volna szabad kimondani.
Az igazsághoz ugyanis hozzátartozik, hogy a német gyűlöletbeszéd elleni törvények, illetve a cenzúra sokat tett azért, hogy létrehozza az AfD-t. A német kormány például megegyezett a Facebookkal, hogy töröljék a gyűlöletbeszéd-gyanús kommenteket, szilveszterkor pedig valóban napokig nem számoltak be a kölni eseményekről. Ez az üldöztetéstudat pedig nemcsak az összetartozásnak tesz jót, de az öncenzúra még civilizáltabbnak is láttatja a pártot.
Az AfD erősödése részben éppen annak köszönhető, hogy mindeddig képes és kénytelen volt vállalható retorikába csomagolni üzenetét. De ha csak egyszer nem figyelnek oda, mindjárt beleszaladnak valamilyen vállalhatatlan kijelentésbe. Idén nyáron ketté is szakadtak az egyik vezető holokausztot kétségbe vonó megjegyzése miatt (a párt maga hallgat a kérdésről, de elemzők szerint erős közöttük az antiszemitizmus), a párt elnöke, Frauke Petry és EP-képviselője, Beatrix von Storch pedig a határt illegálisan átlépők lelövésére buzdított. (Na jó, gyerekeket nem, de a nők más tészta – finomítgatta álláspontját Von Storch, a párt EP-képviselője, de csak miután ki kellett lépnie az európai konzervatívok és reformisták [ECR] európai parlamenti frakciójából.)
A német társadalom többsége sokáig nem tartotta problémának a bevándorlást, ez az arány azonban a terrortámadások hatására egyre morzsolódik. A mai napig több mint egymillió menedékkérő regisztrált Németországban, ami erősen megterhelte az ellátórendszert és a bürokráciát. Az AfD sérelmezi, hogy a menekültek nem zárt táborokban élnek – de mondjuk azt is, hogy nem akarnak integrálódni. Aggódnak a bevándorlókkal kapcsolatos szociális kiadások, a biztonsági kérdések és a kulturális különbségek miatt is. Ezenkívül mostanra egészen meggyőzően fel tudták festeni a falra Európa iszlamizálódásának ördögét, miközben egyéb, nacionalista célkitűzéseikről inkább hallgatnak. Ez a bevándorlásra összpontosító, kevésbé szalonképes ötletekről pedig szemérmesen hallgató kommunikáció ugyanis egyszer már bejött a brit UKIP-nak a Brexit-kampányban – s ezért várhatóan más populisták is átveszik Európában.
A párt nemcsak a radikálisokat tudta megfogni, hanem az „aggódó polgárokat” is, vagyis azokat a szavazókat, akik „nem rasszisták, de” aggódnak. A bevándorlás és az iszlám miatti aggodalom ugyanis széles körből képes embereket egy platformra hozni, az AfD választói bázisa pedig szinte csak ebben a két kérdésben ért egyet. Demográfiai tekintetben az AfD három nagy csoportot szólított meg. Túlnyomó részük férfi (egy januári felmérés szerint a férfi szavazók 17, míg a nők 2 százaléka szavazna rájuk egy azonnali választáson), harmaduk munkás, másik harmaduk pedig munkanélküli.
Az AfD szavazóbázisára ma leginkább a Realschule, a magas, szakmai végzettséget adó, de nem felsőoktatási képzettség jellemző. A párt a fiatalabb és a középkorú csoportokat vonzza, s az idősebbek láthatóan távol maradnak tőle. Az AfD több másik párt szavazóit tudta elcsábítani a kereszténydemokratáktól a liberálisokig és a baloldali Linkéig. A német jobboldali pártok nagyot profitálnak a politikailag passzívak mobilizálódásával. A szászországi választásokon például az AfD-szavazók mintegy 40 százaléka nem ment el korábban szavazni, és 56 százalékuk kizárólag a menekültügyi álláspontja miatt választotta a pártot.
Az AfD-t ma már Bajorország kivételével mindenhol 10 százalék fölött mérik – ott azért gyenge, mert a bajor CSU eleve kemény fellépést szorgalmaz a bevándorlókkal kapcsolatban. Ha ez az országos népszerűség megmarad, 2017-ben az AfD lehet az első német szélsőjobboldali párt, amely a második világháború óta bejutott a parlamentbe. Hét képviselőt küldött az Európai Parlamentbe – ezek közül csak kettő maradt a párt tagja –, és az AfD az első euróellenes párt, amely képviselethez jutott német tartományi parlamentekben. További erősödése Merkel menekültpolitikáján kívül attól is függ, hogy sikerül-e fenntartani a civilizáltság látszatát.
A párt népszerű a muszlimellenes Pegida, illetve a neonáci NDP köreiben is, bár az AfD-ben kizáró ok, ha valaki korábban tagja volt a neonáci pártnak. Nem véletlen az óvatosság. Ha ugyanis bővíteni akarja a szavazóbázisát, el kell határolódnia tőlük. Ez azonban nem lesz egyszerű. A Pegida például most próbál párttá alakulni, és az AfD jelöltjeit szeretnék támogatni 2017-ben.
