Nagy egyházszakadás 2.0 – Politikai csaták az ortodox egyházakban

A múlt héten az orosz ortodox egyház, az RPC megtette az első lépést az egyházszakadás útján. A Kirill pátriárka elnökletével tartott szinódus elrendelte, hogy Bartolomeosz konstantinápolyi egyetemes pátriárka nevét ne ejtsék ki az istentiszteleteken, miközben a többi ortodox egyházi vezetőre isten áldását kérik. Sőt az orosz ortodox egyház papjai a konstantinápolyi egyház papjaival közösen nem szolgáltathatják ki a szentségeket. Hilarion metropolita, az orosz egyház „külügyminisztere” szerint a mostani helyzet hasonló ahhoz, amikor az államok megszakítják egymással a diplomáciai kapcsolatokat. Ugyanakkor más egyházi vezetők szerint még nem történt meg a végső szakítás. Minden attól függ, milyen következő lépést tesz Bartolomeosz.

A helyzet fokozódik. Az ökumenikusnak, egyetemesnek is titulált egyházfő az előző héten kiadott egy „tomosznak” nevezett iratot, dekrétumot, amellyel kinevezett két exarchát, metropolita, vagyis az érseknek megfelelő rangban, hogy az ukrajnai ortodoxok felett joghatóságot gyakoroljanak. Eddig az ukrajnai pravoszlávok nagyobb része a moszkvai pátriárka fennhatóságát ismerte el. Ez az úgynevezett Ukrán Ortodox Egyház Moszkvai Patriarchátus. Van két kisebb, a többség által szakadárnak tekintett egyház is. Az egyik az Ukrán Ortodox Egyház Kijevi Patriarchátus, a másik pedig az úgynevezett Autokefál Ukrán Ortodox Egyház, melynek elnevezésében az autokefál azt jelenti, hogy önálló. Az első az ukrán függetlenség utáni években szakadt el a moszkvai centrumtól. Vezetője Filaret pátriárka. A másik voltaképpen egy hazatérő egyház. Az első világháború után alakult azzal a céllal, hogy összefogja a Nyugaton élő ukrán ortodoxokat. Bartolomeosz ennek az egyháznak két vezetőjét, egy amerikai és egy kanadai metropolitát bízta meg az azzal, hogy előkészítse az ukrajnai ortodoxok egyesülését és függetlenedését Moszkvától. Bartolomeosz erre jó ideje készülhetett. Petro Porosenko ukrán elnök személyesen ment el konstantinápolyi rezidenciájára, hogy kérje az ukrán egyházi függetlenség elismerését. Nem sokkal később Kirill moszkvai pátriárka utazott a Boszporuszhoz, hogy az ellenkezőjét kérje, s meggyőzze az ökumenikus pátriárkát, hogy Ukrajna Moszkvához tartozik.

I. Bartholomaiosz, Konstantinápoly ökumenikus pátriárkája fogadja Kirillt, Moszkva és egész Oroszország pátriárkáját Isztambulban 2018. augusztus 31-én

Fotó: MTI/AP/Lefterisz Pitarakisz

Az elszakadási folyamat egyáltalában nem új. A Filaret vezette ukrán egyház legalább huszonöt éve elszakadt a moszkvai egyháztól. A hívők és egyházközségek többsége azonban maradt a megszokott szervezeti keretek között. Ukrajna nyugati részén, ahol az orosz- és Moszkva-ellenes érzelmek mindig is erősebbek voltak, évtizedek óta vannak konfliktusok a különböző egyházközségek között a templomok birtoklásáért. Ezeket sokszor vitték bíróság elé. Volt, amikor az ítélet szerint felváltva kellett volna használniuk a templomot, volt, amikor az egyik vagy másik közösségnek ítélték. A sajtó gyakran számolt be verekedésekről, erőszakos templomfoglalásokról. A csetepatékba gyakran bekapcsolódtak különböző erők. Sokszor a szélsőségesen nacionalista Jobb Szektor vagy a lobogók nélkül felvonuló oroszbarát különítményesek is beszálltak az ellenséges nyáj kergetésébe vagy a templomfoglalásokba. Sajátos színt adott az eseményeknek, hogy több helyen a templom eredetileg görögkatolikus egyházközösséggé volt. A második világháború után a szovjethatalom a görögkatolikus hívőket és templomokat erőszakkal átterelte az ortodox akolba. A Szovjetunió bukása utána ezek visszakövetelték vallásukat és templomaikat. Ez aztán újabb harcokat gerjesztett a Rómához hű ukránok és az ortodox hívek között az épületek tulajdonjogáért.

Pár hete turistáskodtam az egykori Galícia és Kárpátalja Ukrajnához került részein. Rengeteg új templom épült mindenütt, aránytalanul sok a hívők lehetséges számához képest, s figyelembe véve, hogy a régi templomok is állnak. Ez is a szervezeti szakadásról, a versengő felekezetek meglétéről tanúskodik. A moszkvai központú egyháznak van elég pénze, hogy új templomot építsen. Szubjektív megjegyzésként még azt is hozzátenném, hogy az arany- és ezüstszínű bádog hagymakupolák tömege nem annyira a hagyománytiszteletet, mint a sekélyes ízlés diadalát hirdeti.

A legtöbb konfliktus a rovnói és a lembergi területen volt eddig. A felmérések szerint azok az ukrán hívők, akik eddig ragaszkodtak a megszokott egyházszervezethez, egyáltalában nem „moszkoviták” politikai értelemben. A Krím orosz annexiója, a kelet-ukrajnai elhúzódó háború nagyon is megerősítette az ukránok nemzeti identitását. Ennek egyik alapeleme az oroszoktól való elválás, a különbözőség. Lengyel lapok tudósításai szerint a hangulatváltozást jelzik, hogy ukrán nemzeti lobogókat látni a Kijevo-Pescserszka Lavra ősi monostoregyüttesén, amely egyébként a Moszkvai Patriarchátushoz tartozó ukrán ortodoxia székhelye.

A kijevi politikai vezetés feltehetően arra számít, hogy amikor hivatalossá válik az ukrán ortodoxia elismertsége, a hívek tömegesen állnak majd át a kijevi patriarchátushoz. A papok pedig követik a nyájukat. Ha persze így történik majd. Abban ugyanis egyetértenek a helyzet külföldi elemzői, hogy újabb erőszakhullám várható. A nacionalista pártok és különítmények mellett ráadásul az állam is beléphet ebbe, amint a moszkvai patriarchátushoz tartozó eddigi többséget „idegen vallási közösségnek” vagy másik állam érdekeit képviselő hitfelekezetnek nyilvánítják. Hasonló konfliktusok máris vannak. A lembergi megyei önkormányzat most tiltotta be az „orosz kulturális termékek” előállítását és terjesztését a nyugat-ukrajnai területen. Itt kevés ugyan az orosz anyanyelvű lakos, de az orosz könyvek, filmek, tévéműsorok, zenék és hasonlók erősen jelen vannak.

Porosenko, aki sikeres csokigyárosból lett kevésbé sikeres államfő, az ukrán egyház függetlenségét elnöki programjává tette. Ő maga pár éve mellesleg nyilvánosan deklarálta a Majdanon, hogy egy, a moszkvai patriarchátushoz tartozó templomot látogat. Elnöki programjában szerepelt még az erős hadsereg és az ukrán nyelv hegemóniája is, de a jelek szerint a legjobban most az egyházügy terén áll. Ha ebben sikeres, az javíthat újraválasztási esélyein, amelyek most elég szerények. Többen is megelőzik a jelöltek között, így a sokat próbált, sok pártot megjárt Julija Timosenko is.

Az elnöknek azért sikerülhetett a maga oldalára állítani Bartolomeoszt, mert az orosz egyház évek óta akadályozza számos kezdeményezését, s vitatja a tekintélyét is. Bartolomeosz csupán a távoli szórványokban élő görögök számára közvetlen vezető, a többi közösséget más patriarchátusok irányítják. Közülük a legnagyobb az orosz egyház, melyet a Moszkvához közeli Szergijev-Poszadból irányítanak. Ezt Bartolomeosz megtapasztalta, amikor tavaly egyetemes ortodox zsinatot hívott össze Krétára. A tanácskozás nem valósult meg, mert Moszkva és a hozzá hű egyházak bojkottálták.

Ukrajna egyházi függetlenedése viszont megfoszthatja Kirillt hívek és egyházközségek sokaságától. Egyesek szerint az új egyesített ukrán ortodox egyház komoly vetélytársa lesz a moszkvainak. Ugyanakkor emeli a konstantinápolyi pátriárka szerepét, megakadályozza, hogy Moszkva formálisan is az ortodox világközösség vezetőjévé váljon. Érdekes, hogy az isztambuli központ egyháztörténészei most azt is felfedezték, hogy a moszkvai metropolita a 15. században önkényesen szakadt el Kijevtől, s a 17. században erőszakkal rendelte maga alá az ukránokat. Vallásról, dogmákról, hitbeli kérdésekről tehát nincs szó. Az eddig el nem ismert ukrán egyház szerint a függetlenedés „harc Moszkva imperialista törekvéseivel szemben”.

Az ortodoxiának mint sajátos állameszmének alapvető ideológiapótlék-szerepe van Vlagyimir Putyin orosz elnök törekvéseiben. Az úgynevezett „orosz világ”, amelyről oly sok szó esik Moszkvában és környékén, sokkal tágabb fogalom, mint az orosz nyelven beszélők, az orosz kultúrához tartozók, esetleg az orosz ortodoxiában hívők közössége. Putyin már régóta keres eszmevilágot rendszerének, amióta Oroszország szakított a „kommunizmussal” és a liberális demokráciával, vagyis a „nyugatos” gondolatokkal. Erre érthetően a 19. századi szlavofil gondolat, az önkényuralom, a népiség, az ortodoxia és ennek egyéb, Nyugat-ellenes leszármazottai, mint például Ivan Iljin emigráns történelemfilozófus, kínálkoznak. Az „orosz világ” megerősítésében pedig az orosz ortodox egyháznak főszerepe van. Nem véletlenül írja a Kommerszantban Dmitrij Trenyin politológus, a moszkvai Carnegie-központ vezetője, hogy az ukrán egyházszakadás az Oroszország és Nyugat közötti hibrid háború új, „egyházi dimenziója”. Az elemző idézi cikkében Jurij Dubinyin egykori szovjet vezető diplomatát, aki az első, 2004–2005-ös kijevi „narancsos forradalmat” követően azt mondta volna, hogy „a NATO kiterjesztése Ukrajnára elfogadhatatlan az Orosz Föderáció számára, de még szörnyűbb és veszélyesebb az ukrajnai egyházszakadás”. Trenyin nemcsak az orosz egyház eddigi egységét látja veszélyeztetettnek, de az egyetemes ortodoxia szétesésére is figyelmeztet. Azt írja, hogy az „egyházszakadások, ellentétben a politikai vitákkal, sőt a háborúkkal is, évszázadokon át tartanak, s szinte soha nem gyógyulnak be”. Ráadásul – folytatja – átmehetnek a politikai térségbe, újabb konfliktusokat és tömeges erőszakot gerjesztve.