Munka kell, nem takaró

– Legutóbb 2014 szeptemberében beszélgettünk a segélyszervezet kurdisztáni munkájáról. A következő évben menekültek százezrei haladtak át Magyarországon. Látható volt előre?

– Egy éve ilyenkor már láttuk, hogy elindult egy folyamat, de mi sem gondoltuk, hogy ekkora méreteket fog ölteni. Jellemző, hogy Afganisztánban, Irakban, Szíriában máshogy értelmezik a befogadásról szóló, korábban Németországban elhangzott mondatokat. Csak egy példa: beszélgettünk az egyik helyi partnerszervezetünk tolmácsával, egy jól képzett sráccal. Szóba került az európai migráció, mire azt mondta, igen, tudja, Európába most nem kell vízum. Bár kijavítottuk, hogy ez nem így van, ők nem érzik a különbséget. Úgy fogják fel, hogy mindegy, menekült vagy nem menekült valaki, Európába vízummentesen lehet utazni.

– Nem látják a nyugat-európai hangulatváltozást? Dánia, Németország – szinte naponta érkeznek hírek a menekültpolitika szigorításáról.

– Egy Afganisztánban dolgozó kollégám mesélte, hogy az utcájukból már szinte minden fiatal eljött. Ha eljutnak is hozzájuk a friss hírek, nem törődnek vele. Ezekben a térségekben korábban tíz-húsz-, akár negyvenezer dollárt is fizettek az embercsempészeknek. Most pár ezer dollárból Európába is el tudnak jutni. Nincs vesztenivalójuk: ha visszaküldik is őket, megpróbálják. Amíg nincs közös európai álláspont arról, ki milyen feltételek mellett jöhet, addig ezek az emberek nekivágnak az útnak.

– Akik két éve Kurdisztánba menekültek, azóta is ott élnek? Milyenek a körülmények?

– Akkor sokakkal találkoztunk, akik egy szál ruhában indultak el. Többen évek óta menekültek: eljöttek az otthonukból, aztán visszamentek, máshová költöztek, most pedig végleg otthagyták egy élet munkáját. 2014-ben azt tapasztaltuk, hogy a menekülttáborokban nagyon változóak a körülmények. Láttunk olyan tábort, amelyet a tűző napon, sebtében állítottak fel, de senki nem költözött be, mert nem volt áram, sem mosdók. Másutt épülő bevásárlóközpontba engedték be a menekülteket, a nyers betonon még ott feküdtek a vasrudak és a gépek, a lépcsők korlátok nélkül meredeztek. A helyzet azóta javult: nagy, több ezer fős táborokat hoztak létre, ezekben már téglából épült házak vannak, elektromossággal felszerelve. Az itt lakók egy része – mintegy 96 ezer ember – szíriai, jelentős számban már három-négy éve, szinte a polgárháború kitörése óta az iraki Kurdisztánban él. A többi szír menekült, 150-160 ezer ember albérletben, ismerősöknél lakik.

– Aki táborban él, miért maradt? Nincs pénze elindulni Európába, vagy kivár, mert hazamenne?

– Változó. Találkoztunk olyannal, aki elmondta: három éve táborban lakik, az édesapja Németországba ment, de nem jöttek be a számításai, ezért visszajönne. Ugyanakkor, bár a nemzetközi segélyszervezetek sokat segítenek, Kurdisztán egyre nehezebben tudja ellátni a menekülteket. A háború finanszírozása, az olajárak csökkenése gyakorlatilag államcsőd szélére juttatta a kurd kormányzatot. A fizetéseket ezért megfelezték: egy tanár eddig hazavitt hatszáz dollárt, most már csak háromszázat. Egyszerre nehéz a kurdok, az egymillió iraki belső menekült és a szír menekültek helyzete. Eközben a pesmerga és az iraki erők 20-22 ezer négyzetkilométert már felszabadítottak Irakban, itt elkezdődött a visszatelepülési folyamat, ami négyezer családot érint. Ám mindent szétlőttek. Újra meg kell teremteni a lakhatás, az oktatás, az egészségügyi ellátás alapvető feltételeit. A nemzetközi közösség viszont még csak most kezd el foglalkozni ezzel a feladattal.

– Pedig úgy tűnt, Európa – legalábbis elméletben – rászánná magát, hogy több pénzt áldoz a térség fejlesztésére, a menekültek életének javítására, ha cserébe ők nem indulnak el.

– Részben igen, de azért jellemző példa: csak az iraki menekülthelyzet kezelésére – a nemzetközi közösség terve szerint – évente egymilliárd dollár kellene. Aminek valamivel több mint a fele adott. Ugyanakkor, ahogy mondtam, a táborok körülményei már elfogadhatók. Inkább az a probléma, amikor valaki már három éve ott lakik, és szeretne kezdeni valamit az életével és pénzt keresni. A férfiak dolgoznának, de például az egyik táborból, amely negyven kilométerre van Erbíltől, csak az utazás napi tízezer dinár. Miközben napi húszezer dinárt (ötezer forintot) keresnek. Ráadásul, amikor sok a kurd munkanélküli, a szíreknek még nehezebb alkalmi munkát találni. Ezért tartjuk fontosnak a munkahelyteremtő és képzési programok elindítását.

– Milyen projektek ezek?

– Egyrészt mezőgazdasági fejlesztések, mert a kurd kormány is támogatná nagyobb fóliasátrak létrehozását, hiszen az olajbevételek kiesését ellensúlyozni kell. Másrészt csirketenyésztésben is gondolkodunk, és Szerbiában már végigvittünk egy sikeres birkaprojektet, amit ide is elhoznánk. (A segélyszervezet hazai és nemzetközi munkájáról a www.segelyszervezet.hu oldalon található további információ – K. E.) Emellett támogatni szeretnénk azokat a kurd kis- és középvállalkozókat, akik vállalják, hogy menekülteket foglalkoztatnak. Például veszünk neki egy gépet, cserébe alkalmazzon több embert. Tárgyaltunk a kurd kereskedelmi és iparkamarával, elmondták, hogy vannak hiányszakmák. Például nincs elég klímaszerelő. Aki ilyen képzést kap, jó eséllyel talál munkát.

– Elég egzotikusan hangzik, hogy egy magyar segélyszervezet képzi a szír menekültekből lett klímaszerelőket Kurdisztánban. Ez helyben nem jut eszébe senkinek?

– Sok segélyszervezet dolgozik a térségben, de most jutottunk el arra a pontra, amikor már nem humanitárius segélyezésre (ruhára, élelmiszerre, takaróra, gyógyszerre) van szükség, hanem fejlesztési, újjáépítési programokra. Ezek sikere pedig többek közt a befogadó ország nyitottságán is múlik, Kurdisztánban szerencsére ez megvan. Mindehhez persze európai politikai döntés kellene arról, hogy márpedig helyben akarunk segíteni. Mi azt valljuk, hogy elsősorban azokat kell támogatni, akik a saját országukban vagy régiójukban próbálnak boldogulni. Az afgánokat, ahol már generációk nőttek fel kilátástalanságban, nehéz maradásra bírni, de az iraki és szíriai menekültek közül sokan visszamennének az otthonukba, ha az Iszlám Államot sikerülne legyőzni. De ez az első feltétel. Amikor 2014-ben Kurdisztánban jártunk, a legmegrázóbb azt volt látni, hogyan alkudoztak telefonon az Iszlám Állam területén rekedt gyerekekért a szülők. Az egyik pap mutatott a telefonján egy fotót, amelyen hat-hét fiatal lányt kis ketrecben tartanak fogva. Hallottuk, hogy egy apa pár száz dollárért tudta visszavásárolni a 15 éves lányát.

– Azóta egyre többet tudunk az ISIS kegyetlenségeiről. A térségben már elkönyvelték az egyik legitim erőnek?

– Nagyon kevés információ jut ki róluk. Találkoztunk menekülttel, aki elszökött Moszulból, de gyerekkori barátai még mindig ott élnek, és a mai napig SMS-eznek néha. „Hogy vagytok?” „Jól vagyunk.” Többet nem mond. Amikor kérdeztük, hogy lehet, hogy az Iszlám Állam területén van mobilhálózat, nem tudta a választ. És nem csak mobilhálózat van, az étel bejut, az olaj meg ki. A mi feladatunk viszont az, hogy akár az elmenekült szírek, akár a keresztények, a jazidik esetében most a munkahelyteremtésben, később a visszatelepülésben tudjunk segíteni. Ez nem csak humanitárius kérdés. A jazidik sorsa például nagyon megrendítő. Két éve szemtanúktól hallottuk, hogy az idősek öngyilkosok lettek, egy édesanya két gyerekével leugrott egy szakadékba, mert tudta, a sivatagi menekülést nem élik túl: nincs elég víz, élelem. Miközben e csoportok elképesztő kulturális értékeket hordoznak. Szíriában olyanok is menekülni kényszerültek, akik még arámi nyelven beszélnek.

– Tavaly egymillió menekült érkezett Európába. Mit gondol, velük mi lesz?

– Keveset beszélünk arról, hogy ők sem egységesek: szírek, kurdok, jazidik, afgánok, azon belül hazarák, tádzsikok, üzbégek, pastuk és sorolhatnám. Sokan közülük még egymással is rossz viszonyban vannak. Ez a befogadó országoknak hatalmas kihívás. Jó lenne, ha akár az európai, akár az amerikai szervezetek minél erőteljesebben képviselnék azt a szempontot, hogy mindenkinek a szülőföldjén vagy legalább a térségben segítsünk jövőt teremteni. Az is hatalmas probléma, hogy most sok jól képzett fiatal elhagyta az otthonát. Pedig rájuk lehetett volna építeni. Gondoljunk bele, mekkora költség a menekültek integrációja vagy épp visszaküldése. Nem lenne ésszerűbb ezt a pénzt a szomszédos országokban a menekültek képzésére, munkahelyteremtésre, újjáépítésre fordítani?

– A menekült most akar jobb életet, az újjáépítés viszont jövő idő.

– Nem feltétlenül. Beszéltünk olyan szír férfival, aki elmondta: otthon családi vállalkozásban volt egy cukrászdája. Ha kapna néhány eszközt, azonnal újra tudná kezdeni, felvenne alkalmazottat, többek megélhetését biztosítaná. De azonnali segítség az is, ha olyan buszjáratot indítunk, amely nem tízezer dinárért viszi az embereket Erbílbe, hanem csak ezerért. Máris többen mennének dolgozni. És máris lenne perspektíva.